Legelő

szarvasok vagytok, űzött vadak akiket a halál kerget mindennemű bolondságba, abba bele. én meg itt ücsörgök újra, saját magam sötét vermében. a cellám közepén egy óriási üstben főnek a gondolataim sótlanul, hiányzik belőle a só, a tűz, a vágy, a lenni akarás, a halál sincs sehol, bolondokat kerget. hát, hogy is lehetne ízes a levesem, ha már nem táncol benne az élet hevesen, mint a szél napnyugtakor vagy egy tavaszi hajnalon, karöltve a sötét meg nem születéssel. hiábba izzik a tüz parazsa, pattog, prüszköl, füstöl a nedves fa, amely a hideg tüzet szítaná, hogy véremet szítaná a sötétség. Itt a pokol az üstben, ebben fortyog az összes idő, ide gyült a füstbe a jelen, a múlt és az örök jövő. mind a pokolé lesz, a peremén táncoltok úgyis mindannyian, ti űzött vadak, kik itt vagytok már, itt, rég a gondolataimban, itt a szavak tengerén, a zománc peremén. fortyogtok itt, űzött vadak, a múltnak meséltek jelennel, jövőt reméltek minden bűnös multatokkal.... igenis bünös, igenis vadak. a haláléi vagytok hát mind!

Fohász egy elveszett múzsának

Jöjj álom barátom, fogd a kezem s keringőzzünk a visszajáró emlékek Elysiumi mezejére. Mutass nekem mutass, végtelen nyomort és vigaszt, erőt, gyengeséget, viharos, haragra gerjedt gyengéd szenvedélyt. Engedd, hogy öledbe boruljak és ringass vadul. Kéjesen-éhesen, míg süketen el nem hagy a vér, hogy mikor átérek, az éjszaka túloldalán hideg tenyerű angyalok vendégeljenek terítetlen asztaloknál, míg újra utól nem ér a hajnal, mint megannyi másnapon. Szeress álom, szeress, ahogy még azt sosem tetted!

Kattan a ravasz, csattan a kakas, dördül a lövés, süvít a felismerés, mely átvezet minden kopott hajnalon. Utat mutat s közben gúnyolódik az időn, a téren, az anyagon, kineveti minden kicsinyes, önbíráskódó éneteket... szöget üt a fejemben és nézd, hogy gurul, az élőket hátra hagyva gördül a bolondok aranya bele a zsebedbe. Meredek a lejtő, de egyet se félj, hamarosan a testedhez ér. Bele a zsebedbe. Ott nyújtózik majd minden értelem, mit itt keresve sem lelhetsz. Így hát, ha tanácsra fanyarodnál az értelmet a zsebedben keresd, máshogyan csak az Isten szele süvít majd homloklebenyed kiégett labürinthoszaiban, hogy kislányos könnyeket csaljon elő arcod legsötétebb poklaiból. Onnét ordít, bömböl a világra minden formalin szagú angyalod, mit az évek zománcos tornácán meg nem zaboláztál. Ez a követendő büntetése minden lénynek, kit még nem tett álattá az élet...

Önnönmegigazítódás

fekszem a porban s porrá leszek, oda tartok ahonnan te jöttél, oda vezetsz, honnan én mennék. kanyarokkal teli haragodba fulladva fekszem, mélysötét levegő fojtja meg a tüdőm a lelkem és a testem. a beleim az agyamon tekergő kígyóként visítanak ritalin után, hogy az tompítsa halott angyalok tarkómhoz ragadt néma leheletét. újfent tudatom küszöbének legszélére tapadt egy kilincs, kulcs és zár nélkül tart zárva minden ajtót, mely engem nyitna magam elől, hogy ne égessem az őszinték éjszakáját, hogy ne perzseljem szakrális legelőd liliomjait. Én vagyok a grimoire, te leszel az inkantáló kórus, felolvasol, kiolvasol ráolvasol, leolvasol, de csupán az én kérésem teljesül majd; egyetlen valóság létezik csupán, az egyetlenegy és igaz lenni akarás: az idő derekán térdepelve porrá lenni...

Vesztesek Gyözelmei

A sok jóindulat, a kevés öröm, egy csipet vezeklés, mérhetetlen alázat, a szemernyi kíváncsiság, végtelen ragaszkodás az életben maradáshoz, az apró előzekenység, a szeretet, a szerelem, álomvilágban az álom, fában a ránc, koronában a megsárgult levél közben gyengéden gyengének, elveszettnek, tehetetlennek, lehetetlennek, nincstelennek, nyomorúságosnak, érdektelennek, jelentéktelennek, eltiporhatónak, semminek lenni... Győztesnek lenni ennyi.

~Valami meleg lében, leves e húgy, vagy valaki vére, mindegy mondom~

Koros fák gyökereiből lesz a haláltól a dús koronákig az élet. Élettől halálig és fordítva versenyzünk a kéreg barázdai közt fel s alá mi hangyák, mint árva szellemek a meg nem nevezett országúton. Keveredünk, ösztönösen szüntelenül, keringünk ösztöntelenül íratlan pályakon, melyeket oly sokszor bejártak már, leragták, nálunknál nagyobb lények sekélyes medreiket ásván. Halálból haladunk s fel az életbe tesszük önmagunkat. Átalakulunk, zöldellünk, ragyogunk, mutatjuk a napnak hiú örökkévalóságunk, mígnem egy szárnycsapás ideje alatt megjelennek örökségünk első jelei, létezésünk lassan elérkezik végének kezdeteihez, majd beköszön az örökké visszajáró ősz is, hogy gunyoros vigyorral az arcán zörgesse mulandóságunk béklyóit. Az idö. Az idő újra órajára mutatva az égbolton integet, megzizzen a lomb, majd az első szellő, mint gyengéd szerető egy kiadós dugás után, angyali mozdulatokkal cirógatja egyre fáradó tekintetünk. Elsétál kecsesen, majd kisvártatva vissza siet, jeges arccal visszatér, hogy megtépázza, felperzselje becsvágyó lényünk összes hiú gondolatát. Minduntalan erősodni latszó pusztító jellege sárgábbra és fakóbra festi egykoron fiatalon zöldellő sziveinket. S mikor elsodor már csupán a halhatatlanok kapaszkodnak az ágak közt, kényelmes fotelekből nézik hogyan halnak meg az élni vágyók egy lángoló szeptemberi hajnalon. 

Merendú? Milyen szó ez?

Robusztus fák kérges törzsén tekergek én ma, mint az agyatok pálinkás zeg-zugaiban bújdosó, kulcsra zárható, eleven őrület. Addig folytogatom, mígnem az utolsó levél is kénes lángra lobbanva sikolt az égre megálljt a csillagok értelmetlen harcának a hajnallal. Ki tudja? Talán még a halott félhomály is megcsillan néhány selyem zakóban rejtőzö unikornis síma talpán...

Újra írok (talán)

Napok óta kerülgetem a blogot, mint a forró kását, tekergetem vissza magam random bejegyzésekhez fel s alá... ma úgy döntöttem nekiveselkedem egy második rundónak, hát meglátjuk mi fog ebből kisülni. Az utolsó bejegyzést több, mint egy éve tettem közzé és kicsit sem vettem komolyan, ahogy ez a lentiekből is érződik, tehát bátran kijelenthetem, hogy több, mint két éve nem volt konzisztens a blogfojam. De majd MOST! Remélem elegendő erőt tudok meríteni önnön magamból, hogy folytatni tudjam. Töprengtem sokat, minek köszönhető, hogy nem rúgott ágyékon a múzsa két hosszú éven keresztül, és arra a bizonyosságra kellett hogy jussak a munka tehet róla. Amióta kikerültem az egyetemről és a saját kezembe vettem az életem (milyen szépen is hangzik ez, kár hogy kicsit sem könnyű. Bár tegyem hozzá, hogy hála az égnek nem állok egyedül a világgal szemben, ami nagyon is motiváló) elhavazott, kifárasztott és elapasztott a munka. Sok energiát és kreativitást öl ki az emberből egy munkahely. Főleg, hogy mindíg is éjjeli ember voltam/vagyok és leszek, de mostanra megfosztva érzem magam azoktól a nagyszerű hajnaloktól melyek oly sok gyümölcsözően savanyúédes gondolattal láttak el mindíg. Kötelezve vagyok, hogy álomra hajtsam a fejem minden éjjel, csak hogy a következő napot végigharcolhassam és ez egyáltalán nem tesz jót annak a vénának, melyből az a vér serken a papírra (ez esetben a monitorra) mely engem igazol és rám mutat ama célból, hogy kitárja a lelkem, mint bűzös halkonzervet egy rozsdás bontó. Egyszólván a berendezett, tudatos, társadalmi normáként elismert élet megbékjózta kezeim és fegyverrel fenyeget, hogy álomra hajtsam a fejem minden éjszakán, hogy ne gondolkozzak, meg se próbáljak kilépni a szürke hétkoznapok árnyainak terhe alól, melyek oly kénylmes fekhelyet biztosítanak minden halott lélek számára. Halott lélek temető lett az élet. Mindenki a testi elmúlástól fél, s közben észre sem veszik, hogy ebben a jelenben minden ami körülöttünk zajlik a lelket hamarább öli meg, mint hogy a test elpusztulhatna. De hiába vagyok tudatában ezeknek a gondolatoknak ha már beprogramoztak. Ideraktak és azt mondták itt maradsz én meg teljesítem a kérést. Így történt, hogy nem írok már két éve és igy történt, hogy vér helyett pénz csörög már azokban az ujjakban melyek mára ezeket a sorokat pötyögik. Besorakoztam a haldoklók sorába. Elválik, lesz e elég erőm kisorakozni és újra gondolkodó emberi lénnyé lenni. Mindenesetre első lépésnek ez a bejegyzés éppen elég lesz.

A két hosszú év leforgása alatt a facebookom profilján jelentek meg rövidebbnél rövidebb bejegyzések, de mivel úgy érzem a blogon jobb helyük lenne, így úgy döntöttem a következőkben azokat is ide fogom másolni apróban s közben irogatok. Előfordulhat, hogy saját egyszálmagamnak, mert biztos vagyok benne, hogy a régi látogatóim feladták már, hogy visszatérjenek erre kietlen, gondozatlan blogra. Természetesen értehő is, de remélem azért néhány olvasó idetalál még. Ha pedig nem az sem lesz baj, hisz nagyrészt ez az oldal egy fénykép album, melyben a múltat és a jövőt egyzserre tárolom, hogy ne feledjem ki voltam és hová tartok. 

kezdésnek ennyi is elég, s majd az éjszakák elviszik a vihart az agyba

V i s s z a j ö t t e m ! 

Csupán sörért ugrottam le a sarki zelovocba!

Megállt itt az idő... vissza lépdelek, bele a kör közepébe mártom magam. Előre tekerem a sikoltót.

Mosoda

Kilököm a világot magából. Nyomorult árnyak cikáznak poros tekervényeim labürinthoszaiban Minótauroszaimat kergetve. Szikrákat szórnak minden kanyarba, tipródó idegeim egy megoldhatatlan feladat megoldását alakító szó jelentésén: élet. 

REWIND. HUUUHHHSHHHH... Az előző mondatnak semmi értelme. Mégis a megoldhatatlan feladat megoldását alakító szó leírva oly aprónak s törékenynek tűnik, mintha nem is hordhatná magában az összes univerzum összes titkát. Ha belekapaszkodnék rajta csüngve, ide-oda himbállódzva, kalimpálva, mint a meg nem nevezett idő, óvatlanul kiszakítanák egy darabot. Az apró szóból eltépett rés helyén - élet - egy oly tátongó fekete sötétség kelnék életre, mely nagyobb minden hatalomnál. Jónál s rossznál egyaránt. Előlépne, cilinderét megemelné, köszöntene, én meghajolnék s tudnám ki jött látogatóba. Megkínálnám cup of teával. Elviszi ami az ővé, meg a becsületem ami sosem volt az enyém, csak a szabad akarat, hogy megtartsam mikor kedvem megtartja. Hát, úgy döntök a becsületem legalább maradjon a szabad akaratomé, még ha az is volt a ludas az élet ellen elkövetett merényletekben. Mindegy, mert az ipse útnak ered, azt mondja dolga van még a világgal, hogy tartsam meg az életet, fogjam tenyérbe, melegítsem nem túl szigorú keretek között, de ha leégetem kaparjam ám le a szenes részeket, mert az rákot okoz! Cilinderét emeli, köszönt, meghajolok s tudom ki jött ma látogatóba.

ScriptoresThrombosis

Kéne végre írnom, érzem... késztetést érzek, hogy írjak, de ez olyan mint a székrekedés terhesség alatt... bárcsak újra olyan lenne, mint a szarás. De ki kell hordanom.

Biztos, hogy kéne írnom?

Vagy fel kéne adni? Van a kezemben egyáltalán egy adu?... Van értelme az értelmetlen mondataimnak? Adnak valamit az embereknek? Vajon egy-egy mondat manifesztálódása idéz-e valamit az olvasóban? Felsejlik-e lelkük bugyrából egy szín, egy szag vagy legalább egy disszonáns hang? Hangzavar... Vajon zúg e valami a mondataimból?

Mi a véleménye a lelkemnek a többi lelkemről? Milyen színeket hoztam a világra? Egyáltalán a világra hoztam-e valamit? Vagy holtan születtek? Láttok bennük némi változást? Suttogtak a szavak valaha színeket a lelketekbe? Van lelketek? Kik vagytok?

Hol vagyok??

Hol vagyok!

Barangoló

-Mit csinálsz César?! - ront be Ethan, mint a szél.

-Csst, hát nem hallgatsz el nyomban! - suttogja César. - Épp angyalokra vadászok és ha berontasz ide, mint elefánt a porcelánboltba elriasztod mindet. Néhány napja figyelem, ahogy az éj leple alatt besurrannak, ide az óraműbe. Látod, ott pihen néhány a mutatószerkezeten, és biztos vagyok benne, hogy találunk párat a leszorító híd alatt is. Kövess! De egy pisszenést se!

-Jó, jó, rendben. Viszont még minidig nemértem... Minek neked egy angyal?

-Psszt! Halkabban már Ethan! Mikor suttogtál Te utoljára? - mered hitetlenkedve a nagy vigyorgó arcába. - Nos, mindegy is. Emlékszel még, mikor pár hete az egyik álmodban a Nagy Tisztáson az öreg Emberevő Fához bandukoltunk?

-Hmm, nem is tudom... De azért mondjad. - csavargatja a tekintetét Ethan, amivel kissé felbosszantja barátját.

-Az ördögbe is, minek pazarlom az időmet magyarázkodásra. Utánam, te féleszű! Rohamraaa. - csatakiáltást utánozva leheli a szavakat finoman a ködös félhomályba.

S ezzel kezdetét veszi a nagy angyalvadászat.

Elhaladnak a felhúzókorona mellett, majd sarkon fordulnak a fogaskerekeknél. Néhány tollú, melyeken már a fáradtság szele sóhajtozik, szanaszéjjel hever a porban.

-Ezek a darabok már régóta heverhetnek itt - böki oda César. - Nyilván az öregek hagyták maguk után. Mióta járhatnak ide? - teszi fel a költői kérdést, választ nem is várva, mert látja, hogy barátja szórakozottan matat a fogaskerekek közt.

Majd lassan tovább haladnak a leszorító híd felé.

Sötét van és a két barát óvatos odafigyeléssel tapogatózik a feketeségben, nehogy valaminek neki ütközzenek, ami elriaszthatja a nagylábúakat.

S ekkor Ethan hirtelen megtorpan.

-César, mi a jó francos fenét keresünk mi itt?! És egyébként is, hogy az ördögbe kerültünk ide?

César is megáll. Gondolkodni látszik.

-Tudod Ethan, keresek valamit. Nagyon régóta keresek valamit, ami többé kevésbé egy gyermekkori pillanatot idéz és most, hogy ide merészkedtem az az érzésem, hogy megtaláltam. Ez itt az én álmom és úgy döntöttem nem fogok felébredni. Már tegnap óta álmodom és most végre biztos vagyok benne, hogy közel a vég! Persze azt, hogy te hogyan kerültél ide én igazából nem tudhatom. Minden bizonnyal az én agyszüleményem vagy, mert a saját fejemben vagyok. - fejezte be César könnyed tárgyilagossággal.

Ethannek mintha elkerülte volna a figyelmét a nagy felismerés, sőtmitöbb, mintha valamely varázslat folytán az előbb feltett kérdéséről is megfeledkezett volna. Mosolygott barátjára.

-Haladjunk César! Ne állj meg! Már olyan kíváncsi vagyok azokra a csodás lényekre. Évek óta nemláttam egyet sem. - ezzel előre rohan és eltűnika sötétben.

-Ethan, várj! Ethan!! Hová sietsz? Azt sem tudod merre... Hallasz?! Mi van ha más is van itt? Hol vagy? Várj meg! - siet utána César, de barájtát mintha a föld nyelte volna el.

Nagy léptekkel szeli a feketeséget. Először jobbra fordul, majd balra, aztán újra balra, szemei lassan hozzászoknak a sötétséghez, de hirtelen megtorpant.

folyt.

A blog még él ám:D csak én írok keveset, de ezt már megszokhattátok. Az ünnepek alatt befejezem a crescendot(ami még jó hosszú lesz:), aztán felteszek néhány razjzot, amivel most foglalatoskodom(mertugye tanulok rajzolni; vagyis tanítom magam rajzolnni, mert sohasem volt rá lehetőségem, hogy megtanítsanak.:D De addigis ezt lessétek meg, véletlenül bukkantam rá és nagyon megörültem neki, mert már régesrég óta nem láttam jó filmet a kedvenc rendezőmtől.