Hát így bocsátasz el, ily éhesen?

Lepergethetünk megannyi lehetséges jövőt és valaha volt múltat, az egész élet így is csak nagy emlékezések és találkozások egyveleg elegye. Az idő gumiszagú zacskókba csomagol, elrabol és olyan járhatatlan ösvényeken rohan, nyakában a lelkeddel, melyeket még egyetlen madár sem jelölt ki halandó részére. A tétova talaj pedig, melyen létezned kellene, messze van a sóvár pálinkagőzös égbolttól, melyet huncut szemű, harmatos fecskék álmodtak bele egyetlen szíved szépségtől duzzadó, tintaszagú vermébe. Meg sem kérdezd honnét tudom, mert úgyis hazudna minden zabolátlan szavam.

néha-néha furcsa játékokat űz velünk a lét is, mintha örökös sokszínűségét bizonygatná egy-egy, a saját szórakoztatására kitalált bujdosóval. az egyik pillanatban még itt van, a másikban már amott. én pedig loholok, hogy elérjem, hogy végtelenszer vetődjek utána és nagy robajjal érjek földet gyerekes vigyorral arcomon, de óvatlanul otthagyok magamból sok kis darabot, így szóródok ezer törött cseréppé.

ha nem érted ne próbáld megérteni. én sosem értem csak létezem

Tervezet Április 23/2014 egy másik Muki szemével

ápr23 du - békés selye heroes gyülekező a pályaudvarok valamelyikén

kb 35-45 perccel később tárlatvezetés kerékgyártó(cenzúra) hűtőszekrényében, a 4L házi készítményű gyümölcsös szeszes ital minőségi ellenőrzése

este 19-20 körül érkezés az ukrán Artemovszk 38 vízi járműhöz, ahol felvesszük a kapcsolatot Muki fiáva

majd mások megtévesztése végett (vagy inkább kissé illuminált és izgatott tudatállapotunkban) mindannyian Muki fiának adjuk ki magunkat a járókelők előtt

kezünkbe markolunk egy aranysárga, kissé pezsgő, buborékokat felszínre verő, és fehér habbal belepett korsótmajd elvéknyult hanggal huhogva nyüvítünk a kezdődő muzsikára, megcsapkodjuk a cipőnk szélét

és többit a képzeletekre bízom

* aláíras:

Egri MUKI

Anastasis

Lassan kigyullad a zöld a barlang falán ahogy felkavarodik ereimben újból az élet. Lassan lerázom magamról Prométheus roszdazabálta láncait, ahogy a tavasz is csókot lehel deres tarkómra. Motoszkál bennem újra ezer meg még egy világ. Az elmúlt évben csupán önmagam halovány árnyéka voltam, ha ez idő alatt valaki fel tette volna a kérdést, milyen nyomot hagytam a világ falán, vissza böfögök tán hitetlenül, hogy mi a frászt akar, továbbá, hogy takarodjon a paplanom alól, mert alvás van, kell a fasznak a prédikáció. Ma mégis valahogy más minden, valami ösztöneimre ébresztett, talán a tavasz, talán az újjászületés illata, vagy csak a felismerés, hogy létezik körülöttem élet. Annyi szín és illat mocorog bennem, mintha az összes múltam öntudatra ébredt volna egyetlen szárnycsapás ideje alatt. Nem mondhatom, hogy nehezemre esett eddig az élet, talán csupán a mindennapok gépszíjja tekert fátylat a szemem köré, minek köszönhetöen álmosabb lett a létezés. Ellenben a napokban újra felpezsdült a lelkem, a zene nem csak zümmög a fülemben, nem csak hallgatom, de hallom is és legföképp értem. Mintha gyalogoltam volna ezidáig egyre messzebre, hátra hagyva önmagam, ma pedig megkerültem ezt a gömböt és újra magamat látom magam elött. Annyiszor lejátszottam már ezt a játékot és sosme tanultam meg, hogy mikor távolodom önmagamtól forduljak meg és mérjem fel a távot. Mindenkinek meg akartma felelni, csupán egy apró részlet illant el a markomból, mégpedig önmagamnak megfelelni. De már repít is felfelé a mozgólépcsö álmos vermemböl bele a pezsgö életbe. folyt.köv.

illúzionál

Volt itt egy bejegyzés, de töröltem, mert semmi sem valós és valódi. Néha csak képzelem ezt a világot.

Prédikátor könyve 3. rész (részlet)
Károli Gáspár fordítása

1.  Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
2.  Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
3.  Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
4.  Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
5.  Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
6.  Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
7.  Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
8.  Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.
...

Vége

Így zárul eme angyali széria. Kevésbé finoman, mint amaz, mire mostan terelte tova képzeletem egy kósza gondolat, érted? Mert én sosem ...

Legelő

szarvasok vagytok, űzött vadak akiket a halál kerget mindennemű bolondságba, abba bele. én meg itt ücsörgök újra, saját magam sötét vermében. a cellám közepén egy óriási üstben főnek a gondolataim sótlanul, hiányzik belőle a só, a tűz, a vágy, a lenni akarás, a halál sincs sehol, bolondokat kerget. hát, hogy is lehetne ízes a levesem, ha már nem táncol benne az élet hevesen, mint a szél napnyugtakor vagy egy tavaszi hajnalon, karöltve a sötét meg nem születéssel. hiábba izzik a tüz parazsa, pattog, prüszköl, füstöl a nedves fa, amely a hideg tüzet szítaná, hogy véremet szítaná a sötétség. Itt a pokol az üstben, ebben fortyog az összes idő, ide gyült a füstbe a jelen, a múlt és az örök jövő. mind a pokolé lesz, a peremén táncoltok úgyis mindannyian, ti űzött vadak, kik itt vagytok már, itt, rég a gondolataimban, itt a szavak tengerén, a zománc peremén. fortyogtok itt, űzött vadak, a múltnak meséltek jelennel, jövőt reméltek minden bűnös multatokkal.... igenis bünös, igenis vadak. a haláléi vagytok hát mind!

Fohász egy elveszett múzsának

Jöjj álom barátom, fogd a kezem s keringőzzünk a visszajáró emlékek Elysiumi mezejére. Mutass nekem mutass, végtelen nyomort és vigaszt, erőt, gyengeséget, viharos, haragra gerjedt gyengéd szenvedélyt. Engedd, hogy öledbe boruljak és ringass vadul. Kéjesen-éhesen, míg süketen el nem hagy a vér, hogy mikor átérek, az éjszaka túloldalán hideg tenyerű angyalok vendégeljenek terítetlen asztaloknál, míg újra utól nem ér a hajnal, mint megannyi másnapon. Szeress álom, szeress, ahogy még azt sosem tetted!

Kattan a ravasz, csattan a kakas, dördül a lövés, süvít a felismerés, mely átvezet minden kopott hajnalon. Utat mutat s közben gúnyolódik az időn, a téren, az anyagon, kineveti minden kicsinyes, önbíráskódó éneteket... szöget üt a fejemben és nézd, hogy gurul, az élőket hátra hagyva gördül a bolondok aranya bele a zsebedbe. Meredek a lejtő, de egyet se félj, hamarosan a testedhez ér. Bele a zsebedbe. Ott nyújtózik majd minden értelem, mit itt keresve sem lelhetsz. Így hát, ha tanácsra fanyarodnál az értelmet a zsebedben keresd, máshogyan csak az Isten szele süvít majd homloklebenyed kiégett labürinthoszaiban, hogy kislányos könnyeket csaljon elő arcod legsötétebb poklaiból. Onnét ordít, bömböl a világra minden formalin szagú angyalod, mit az évek zománcos tornácán meg nem zaboláztál. Ez a követendő büntetése minden lénynek, kit még nem tett álattá az élet...

Önnönmegigazítódás

fekszem a porban s porrá leszek, oda tartok ahonnan te jöttél, oda vezetsz, honnan én mennék. kanyarokkal teli haragodba fulladva fekszem, mélysötét levegő fojtja meg a tüdőm a lelkem és a testem. a beleim az agyamon tekergő kígyóként visítanak ritalin után, hogy az tompítsa halott angyalok tarkómhoz ragadt néma leheletét. újfent tudatom küszöbének legszélére tapadt egy kilincs, kulcs és zár nélkül tart zárva minden ajtót, mely engem nyitna magam elől, hogy ne égessem az őszinték éjszakáját, hogy ne perzseljem szakrális legelőd liliomjait. Én vagyok a grimoire, te leszel az inkantáló kórus, felolvasol, kiolvasol ráolvasol, leolvasol, de csupán az én kérésem teljesül majd; egyetlen valóság létezik csupán, az egyetlenegy és igaz lenni akarás: az idő derekán térdepelve porrá lenni...

Vesztesek Gyözelmei

A sok jóindulat, a kevés öröm, egy csipet vezeklés, mérhetetlen alázat, a szemernyi kíváncsiság, végtelen ragaszkodás az életben maradáshoz, az apró előzekenység, a szeretet, a szerelem, álomvilágban az álom, fában a ránc, koronában a megsárgult levél közben gyengéden gyengének, elveszettnek, tehetetlennek, lehetetlennek, nincstelennek, nyomorúságosnak, érdektelennek, jelentéktelennek, eltiporhatónak, semminek lenni... Győztesnek lenni ennyi.

~Valami meleg lében, leves e húgy, vagy valaki vére, mindegy mondom~

Koros fák gyökereiből lesz a haláltól a dús koronákig az élet. Élettől halálig és fordítva versenyzünk a kéreg barázdai közt fel s alá mi hangyák, mint árva szellemek a meg nem nevezett országúton. Keveredünk, ösztönösen szüntelenül, keringünk ösztöntelenül íratlan pályakon, melyeket oly sokszor bejártak már, leragták, nálunknál nagyobb lények sekélyes medreiket ásván. Halálból haladunk s fel az életbe tesszük önmagunkat. Átalakulunk, zöldellünk, ragyogunk, mutatjuk a napnak hiú örökkévalóságunk, mígnem egy szárnycsapás ideje alatt megjelennek örökségünk első jelei, létezésünk lassan elérkezik végének kezdeteihez, majd beköszön az örökké visszajáró ősz is, hogy gunyoros vigyorral az arcán zörgesse mulandóságunk béklyóit. Az idö. Az idő újra órajára mutatva az égbolton integet, megzizzen a lomb, majd az első szellő, mint gyengéd szerető egy kiadós dugás után, angyali mozdulatokkal cirógatja egyre fáradó tekintetünk. Elsétál kecsesen, majd kisvártatva vissza siet, jeges arccal visszatér, hogy megtépázza, felperzselje becsvágyó lényünk összes hiú gondolatát. Minduntalan erősodni latszó pusztító jellege sárgábbra és fakóbra festi egykoron fiatalon zöldellő sziveinket. S mikor elsodor már csupán a halhatatlanok kapaszkodnak az ágak közt, kényelmes fotelekből nézik hogyan halnak meg az élni vágyók egy lángoló szeptemberi hajnalon. 

Merendú? Milyen szó ez?

Robusztus fák kérges törzsén tekergek én ma, mint az agyatok pálinkás zeg-zugaiban bújdosó, kulcsra zárható, eleven őrület. Addig folytogatom, mígnem az utolsó levél is kénes lángra lobbanva sikolt az égre megálljt a csillagok értelmetlen harcának a hajnallal. Ki tudja? Talán még a halott félhomály is megcsillan néhány selyem zakóban rejtőzö unikornis síma talpán...

Újra írok (talán)

Napok óta kerülgetem a blogot, mint a forró kását, tekergetem vissza magam random bejegyzésekhez fel s alá... ma úgy döntöttem nekiveselkedem egy második rundónak, hát meglátjuk mi fog ebből kisülni. Az utolsó bejegyzést több, mint egy éve tettem közzé és kicsit sem vettem komolyan, ahogy ez a lentiekből is érződik, tehát bátran kijelenthetem, hogy több, mint két éve nem volt konzisztens a blogfojam. De majd MOST! Remélem elegendő erőt tudok meríteni önnön magamból, hogy folytatni tudjam. Töprengtem sokat, minek köszönhető, hogy nem rúgott ágyékon a múzsa két hosszú éven keresztül, és arra a bizonyosságra kellett hogy jussak a munka tehet róla. Amióta kikerültem az egyetemről és a saját kezembe vettem az életem (milyen szépen is hangzik ez, kár hogy kicsit sem könnyű. Bár tegyem hozzá, hogy hála az égnek nem állok egyedül a világgal szemben, ami nagyon is motiváló) elhavazott, kifárasztott és elapasztott a munka. Sok energiát és kreativitást öl ki az emberből egy munkahely. Főleg, hogy mindíg is éjjeli ember voltam/vagyok és leszek, de mostanra megfosztva érzem magam azoktól a nagyszerű hajnaloktól melyek oly sok gyümölcsözően savanyúédes gondolattal láttak el mindíg. Kötelezve vagyok, hogy álomra hajtsam a fejem minden éjjel, csak hogy a következő napot végigharcolhassam és ez egyáltalán nem tesz jót annak a vénának, melyből az a vér serken a papírra (ez esetben a monitorra) mely engem igazol és rám mutat ama célból, hogy kitárja a lelkem, mint bűzös halkonzervet egy rozsdás bontó. Egyszólván a berendezett, tudatos, társadalmi normáként elismert élet megbékjózta kezeim és fegyverrel fenyeget, hogy álomra hajtsam a fejem minden éjszakán, hogy ne gondolkozzak, meg se próbáljak kilépni a szürke hétkoznapok árnyainak terhe alól, melyek oly kénylmes fekhelyet biztosítanak minden halott lélek számára. Halott lélek temető lett az élet. Mindenki a testi elmúlástól fél, s közben észre sem veszik, hogy ebben a jelenben minden ami körülöttünk zajlik a lelket hamarább öli meg, mint hogy a test elpusztulhatna. De hiába vagyok tudatában ezeknek a gondolatoknak ha már beprogramoztak. Ideraktak és azt mondták itt maradsz én meg teljesítem a kérést. Így történt, hogy nem írok már két éve és igy történt, hogy vér helyett pénz csörög már azokban az ujjakban melyek mára ezeket a sorokat pötyögik. Besorakoztam a haldoklók sorába. Elválik, lesz e elég erőm kisorakozni és újra gondolkodó emberi lénnyé lenni. Mindenesetre első lépésnek ez a bejegyzés éppen elég lesz.

A két hosszú év leforgása alatt a facebookom profilján jelentek meg rövidebbnél rövidebb bejegyzések, de mivel úgy érzem a blogon jobb helyük lenne, így úgy döntöttem a következőkben azokat is ide fogom másolni apróban s közben irogatok. Előfordulhat, hogy saját egyszálmagamnak, mert biztos vagyok benne, hogy a régi látogatóim feladták már, hogy visszatérjenek erre kietlen, gondozatlan blogra. Természetesen értehő is, de remélem azért néhány olvasó idetalál még. Ha pedig nem az sem lesz baj, hisz nagyrészt ez az oldal egy fénykép album, melyben a múltat és a jövőt egyzserre tárolom, hogy ne feledjem ki voltam és hová tartok. 

kezdésnek ennyi is elég, s majd az éjszakák elviszik a vihart az agyba