Majmok bolygója

Utolsó mondat: Csita dobd ide azt dárdát....

Kell lennie hogy van!

Kellemes pillanatok, édes meg savanyú érzések repkednek a fejem felett. Beletúrnak a hajamba, szétkenődnek a homlokomon, mint a tavaszi szellőbe vegyített, részecskegyorsítóval röptetett vérszínű bogarak egy mocskos szélvédőn. Kutyák tangóznak macskák derekán, mialatt majmok tépnek cimbalmokat a visító csendbe.

Az idő is velünk táncol, s nyálfoltos napsugarat okád deres kádam zománctol retkesedő fogaira, melyben a valaha sosem volt nyugalmam csónakázik nagy széltolásban. Kiáltanék "állj"-t a holnapoknak, melyekben tétován áznak aszott ujjaim, de a rigó itt a cencúra mely most tiltást-rontást vert fel vén fejem helyére. Így maradt nekem egy azon sok érzések töredékes felszíne szájam padlására tapadva, hogy mi lettem... Lettem köz, lettem szög, lettem rög, lettem dög. Citromsárga érzés ez, melyben voltam boldog, voltam dolgod, voltam romlott, voltam foltod voltam örök bolondod (voltam).
Mert az égbolt az én temetőm...
Mert az égbolt az én temetőm...

Bársony köpeny

Lelkem most köpeny, melyet óriás szelek terelgetnek a magas égbolton, s mikor fennakad királyi fák lombos koronáin mindíg kevesebb lesz. Rongyosra tépte már az idő könyörtelen vasfoga. Koldus piszkolta, hempergette alkoholos mámorba. Vihar ráncolta, villámokat kergetve háborgó fellegekben táncolva. Buzgón itatta fel egy valaha volt árva gyermek könnyeit, hogy tiztálkodjék. S majd Neptún csalogatta tengerek örvényes mélységeibe, s hányta partra a világok végén, hogy végül hamuvá legyen az élet sivatagán(oltárán)....

un rêve

(The Dream, Picasso, 1932 — Steve and Elaine Wynn Collection)

Egy álom... felébredsz és mintha dézsából öntenék, záporoznak a könnyeid. A szíved ezerszáz darabra szakadva, mint egy elhasznált felmosórongy valahol egy csipeszen... libeg a szélben. Emlékszel, édesapád halk zümmögő hangjára; ajkai formálják a szavakat, melyek millió ráncot vésnek az keserűségtől megkövült arcodba. Négy lábon forogsz a mocskos szőnyegen, mint a malac az ólban. Itt kell lennie valahol. Az elkeseredés csámcsogva kúszik a homlokodon és a könnyek leperegnek. Felpattan a szemhéjjad, csupán álom.............

De te tovább ontod a könnyeket...

Az elmúlt másfél hónap összegzése

Oh, mily régen nem történt semmi ezen blogon. Hát ez van, akit érdekel az életem attól elnézést kérek, hogy nem jelentkeztem... bár biztos vagyok benne, hogy eme emberekből azért olyan sok mégsincs:D Egyébként több alkalommal is megpróbáltam valamit felfirkantani, de nemment... most sem megy(érezhetően száraz a szöveg), de azért gondoltam történt mostanság egysmás amiről nyomot kell hagynom;) Ott volt Pl. a 30Y koncert amit meg sem emlitettem, pedig már jó egy hónap eltelt. Fergeteges buli volt. Végre megtudtam merre van a Molotow. Átlagkorosztály 15-17, de annak ellenére mi még megcsináltuk magunknak a hangulatot. A Máté vendégül látott estére, Zsitiékkel is összefutottunk, sőtmitöbb megint zárásig maradtunk a Greenben:D Nos, a koncert: Hát mivel egy pincehelység avagy garázshelység vagy mi a pöcs volt a helyszín, az oxigéntartalom közelitett a nulla felé, a levegőt csak a cigarattábol tudtuk szippantani:) az izzadság úgy folyt mindenki arcárol, mint egy kanna víz... örjöngtünk minden. Hálát adok az egeknek, nem voltak erős kidobóemberkék a színpadon, mint a RéV-es Komáromos bulin, igy szabadon tombolhatott a nép, mint az amerikai nagykoncerteken a tömeg tetején úsztakk az emberek. Buli előtt kaptam ajándékba Hollótol egy nyakláncot, tökre szeretem:) Buli után meg a Máté elviharzott a Greenbe, ahová mi a Zsitiékkel gyalog cammogtunk 110%ig vizes, izzadt fejjel. Meg is kértem őket, hogy látogassanak majd meg a kórházban, mondván, hogy ezt meg nem úszom agyhártyagyulladás nélkül. Erre valakinek kipattant a fejéből az a zseniális ötlet, hogy kössem meg a fejemen a sálamat olyan Mariskanénisre... igy mentünk a Greenbe. Hazafelé Máté valami hordának hőbölgött az utca másik felére(mi meg csak ketten, de semmi gond ;)........................nemsokára hazaértünk.

Aznap este megláttuk plakáton a Greenben, hogy Zselizen Žagar koncert március 7-én. Mi meg elmentünk. Felkerestem Gui barátomat, mondta ő is, hogy nagy valószínűséggel ott lesz, mivel felkérték fényképezni. Igy jutottunk el pár héttel később a Žagaros-Longitalos-mr.mirroros zselizi bulira, ami igazán pazarul sikerült. Kicsit idő előtt érkeztem a helyszinre, Mateo meg Böszi még nem értek be, Mátéról nem is beszélve aki valamikor 22:00-tájt robogott be lazán ittasan. De az ő történetét nem is mesélem, mert ha feltéved ide nagyon dühös lesz, hogy még itt is firtatom, hogy NEM EMLÉKEZETT RÁ MIKOR ÉS HOGY MENT HAZA.... Nos szóval Mateót és Böszit bevárva én még elfogyasztottam egy sört aztán elmentem Guiék elé. A gondok ott kezdődtek, hogy én már fel voltam öntve, mikor megérkeztem, mert itthon Évike szülinapja révén Koncz familyvel megittam egy kevés whiszkit, némi pálinkát, s egy kis borocskát... de hát ezek a dolgok csak éjféltájt fordultak rosszabra....:D de túléltük. Táncolni nehéz volt, mivel a Böszi nemegész egy héttel a koncért előtt néhány Kempórúgással szétrúgta a bal térdem, amire még mindig nehezen tudok ráálni. De annak ellenére észre sem lehetett venni, hogy a fél lábamra béna vagyok ;) Koncert előtti pénteken levágattam a hátam közepéig érő hajamat... amivel nemkicsit sokkoltam a baráti köröm nagyrészét. Volt akinek tetszett, többen mondták, hogy öööö... szóval fura, nemcsak nekem, hanem mindneki másnak is, de túl sürü volt igy elmentem megint megnyiratni picit, most meg nagyon el van baszva már(közérzet+önbecsülés karöltve sétálnak a béka segge alatt), de leszarom... majd megnől. Közeljövőben igyekszem majd érdekesebb szövegekkel folytatni a blogot... de "írói' válság van. Be kell érni enniyvel. Lavjú all.

Vadiúj sejhaj Žagaron

ittunk

ex-sistere

Félek... úgy érzem soha többé nem leszek olyan, mint voltam. Mintha kiveszett volna belőlem minden pár hét leforgása alatt. Rossz lettem. Pedig nem voltam, tisztán emlékszem, hogy mindíg igyekeztem okosan csinálni a dolgaimat. Nem éltem burokban, nem forgattam szélsőséges gátlások közt az életem, de azért mindig tudtam mi helyes és mi nem. Mostanság mégis, mintha egyre gyakrabban felejteném el, hogy ki vagyok... vagy voltam. Reggelente a tükörbe nézve pedig az jut eszembe az idegen arc láttán, hogy senki lettem. Elnyúlva tűnődöm, hogy hová lett belőlem a naív kisgyermek mosolya, hová tűntek a csillogó szemek, amelyek egykoron mindent elhittek, melyekből sugárzott a kiváncsiság a világ felé... melyekben mostanra már csak a megfáradt hitetlenség tüze lobog. Csupán szerelemre vágyok... olyanra, amely már soha többé nem lesz ...

Kedélyállapot

Egy kicsit üres

Köszönetem jeléül Máténak és kedves édesanyjának többek között és nem utolsó sorban a finom pizzáért:)

"Nekem a Balaton a Riviera,
Napozni ott szeretek a homokon,
Nekem csak jó estét a buona sera,
nem töröm más szavakon a kobakom..."

(Felföldi Anikó : Nekem a Balaton a Riviera)




Fantasztikusan éreztem magam, köszönöm barátom!

"...szembenézni az élettel, mindíg. Szembenézni az élettel és tudni, hogy mit jelent. Végül... tudni szeretni olyannak amilyen, és aztán eltaszítani..."

(Az órák)

Naptalan-Holdtalan

A csillagok mezitelen táncot lejtenek az égen, mégsem teszik ezt oly félszen. Hát én kérdem: a fák miért nem öltenek ruhát a réten? Vessük le a göncöt mi is, kérem. Tán az ma már oly nagy szégyen? Holnapután úgyis lassan minden ember kurva lészen. Semmi érdem, némán vérzel, kevés kényszer... "igy kell ezt", mondva mondván a sok halott némber. S most áruld el, kérlek:
Mit érzel?

kitaláltam

Az élet egy nagy rajz... egy karikatúra. Az utóbbi időben kezdem érezni, hogy az enyémet elég ügyetlenül rajzolják... Próbálom a kontúrokat erősiteni, de valaki mindig beleradiroz. Azon tűnődtem, lehet filccel kéne próbálkoznom, de annak az a hátulütője, hogy ha valamit elrontasz már soha többé nemfogod tudni eltüntetni... Furcsa, hogy valaki tökéletes munkát végzett az égen, a tengereken, az óceánokon az állatokon és mindenen ami nem emberi... Aztán mikor arra került a sor, hogy az embereket kellett papirra vetni a munkát elrontották. Nem állitom, hogy elnagyolták, inkább pont az ellenkekőjét: hogy valaki túl aprólékosra tervezte, aztán a kezébe adott egy másik ceruzát amivel előszeretettel elbaszhatja a saját életét. Persze az a valaki mindig kézben tartja a dolgokat ott fent... de szerintem ennyi agyatlan lényre, mint amennyien vagyunk még ő sem képes vigyázni. Vagy lehet, hogy régen képes volt... de már nem az. Persze ez csak az én véleményem. Mivelhogy az én rajzaimon olyan ábrák jelennek meg ahol az emberek maguk alól próbáljak meg kiradirozni a földet. Kétsébesett és elvetemült arcok. De egy karakter sem állhat a fehér papiron üresen, hacsak az aki nézi nem képes mögéjük a világot a saját fejéből odavetiteni... nemigaz?
Nem vagyok ma képes többet kipréselni magambol... nemsokára folytatom az elmebeteg eszmefuttatásom...

.
.
.
.

Vasárnap, Február 15, 2009, Idő: 23:20

Nevetséges számomra egy picit néha-néha visszaolvasnom amit irok... vagyis... inkább szomorú. Nem is az, amit alkalom adtán leírok, hanem amikor visszaolvasva, mitha belenéznék a tükörbe: fókuszálok, de az arcom helyett csak karcolásokat, hegeket és sebeket látok. Ugye értitek?(néha olyan vagyok, mint valami skizó... rá kéne végre jönnöm ki is vagyok valójában) S ilyenkor, mikor hasonló szöveget okádik ki magából a lelkem, elszmorodom és nem azért mert olyan szomorú lenne az életem, hanem mert éppenhogy nem is lenne rá okom, hogy ilyet írjak, vagy, ha lenne is; miért tenném, mikor szeretem az életet és szeretem az embereket és nem oly szörnyű a világ! Viszonytagságokkal teli, de Marquez hihetetlenül rátapintott a lényegre búcsúlevelében, mikor azt mondta, "...hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik". Túl sok a pillanatnyi állapot... Odafent azt írtam az emberek rosszak, de ezt igazándiból csak ritkán érzem. Igen, olykor-olykor rosszak. Kaptam már pár "fejberúgást" az élettől, ahol az élet lábán az acélbetétes bakancs az ember volt. De ki ne kapott volna már. Nincs miért sopánkodni, mert az élet mégiscsak egy ragyogó vergődés. Csak a módját kell megadni. Mert csupán rajtunk múlik, hogy hogyan sétálunk végig rajta. Tesszük-e azt azt kihúzott vállakal, őszintén mosolyogva, vagy búskomor hitetlenkedéssel, úgy hogy arcunk hegeit nem forditjuk a tavaszi szellőben a ragyogó napsütésbe. Nos, s, hogy most mindebből mi a konklúzió? Azt mindenki döntse el magának. Számomra talán csupán annyi, hogy rá kellett döbbenjek menniyre ellentmondásosan élem az életem. But - On the other hand: egyszerűen csak vannak jó napok és rosszak:)

Kis Tavasz

A világ attól színes, hogy nem feketefehér... ma egy nagyon rövid időre beköszöntött Komáromba a tavasz, amitől nekem is erőre kapott a lelkem. Persze csak amíg haza nem értem, mert itthon az egyetlen esőfelhő a környéken is a mi házunk felett nyújtózott, s ez egy kicsit kiábrándított. De sebaj, mert már tudom, hogy van mit várni. Újra van cél a szemem előtt, ami nem más, mint a végtelen mélykék égbolt:)
Dél tájt kivánszorogtam egy bagóra a balkonra(fent, lakásunk legfelső, hetedik emeletén, ahonnét végtelen a kilátás) és olyanyira elkapott egy érzés a magas égtenger láttán, hogy majdnem sírva fakadtam. Egy röpke pillanatra nagyon boldogog voltam. Kicsit szomorú, de nagyon boldog. Sajgott a szívem... de talán mert minden amit láttam, minden amit el tudtam képzelni és minden amit éreztem csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégis hihetetlenül messze... de nem volt baj, hisz megtanultam már, hogy nem az égbolt az, amit meg kell fogni, hanem az érzés. És tudtam, ha egy percre megállok és megvárom, amig a szemem összeér a kékséggel, már egy részén túl leszek. Ami maradt, hogy szívemben átverekedjem magam gyönyörű emlékeim mostanra folytogatóvá vált, néma zugán, hogy kiérjek egy érintetlen tusztásra, ahol biztonságban leteríthetem felelevenedő élményeimet egy fájdalmasan tiszta és csodálatos égboltról.
A nap további részében már csak tengődtem. Édesapámmal való találkozásom 3ra volt időzítve, de előbb elindultam, mert már rugdalltak a lakás falai. Mikor kiértem a friss és kellemesen langyos levegőre újra minden gondom egy szempillantás alatt párolgott semmivé a kellemes napsütésbe és ez felbátorított. Mint a bolond, vigyorogva vágtam neki a kis utamnak. Többen is furcsa arcokat vágtak, biztos gondolhatták, hogy "ezt is most engedték ki valamelyik elmegyógyintézetből".:) De, ha hiszitek, ha nem, igazán olyanyira jól éreztem magam, hogy semmi sem tudott érdekelni, nem még, hogy ki is hozzon valami a sodromból. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy a kelleténél hamarább indultam, így volt időm a főút menti, apró parkban ejtőzni, amit ebben a gyönyörű időben bűn is lett volna kihagyni. Ennek köszönhetően el is ütöttem itt az időmet. Közben világmegváltó gondolatok cikáztak keresztül-kasul a fejemben és megetettem a szívemet egy csomó napfénnyel... elvégre sosem lehet tudni mikor adódik erre egy újabb alkalom. Rámrontott a már általam jól ismert hajléktalan "barátom", aki mindig ki tippel magának ha arra járok és nagy meglepetésemre meg is jegyezte, hogy már lejmolt tőlem párszor:) és a napom "i" betüjére a ponton igazándiból Ő tette fel, mert láthatólag neki is feldobta a kedvét a jó idő és ez engem méginkább mosolyra derített. Végül pedig nem pénzt kért, hanem egy kis kaját, ami óriási együttérzést váltott ki belőlem, mivel manapság köztudott, hogy a pénzt néhanyuk más dologra szórná el. De ennivaló sajnos nem volt nálam, igy mégiscsak néhány cent lett a vége. Ennek ellenére megígértem neki, hogy ha lesz nálam és összefutunk kisegítem egy kis élelemmel. Aztán megköszönte és arcán a ragyogó jókedvvel továbbsietett, ahogy én is édesapám elé.
5re hazaértünk, valamivel elszarakodtam az időt, átugrottam Koszhoz, aztan kitaláltuk, hogy leugrunk egy sörre. Éjfélre hazaértem és ittvagyok:) Megint szar az idő...

Néhány gondolat

Egy újabb nap... vagy inkább egy újabb éjszaka. Megannyi dolog rázta ma újra a fejem de a legriasztóbb mégis a felismerés volt... hogy egész életemben csak zúgnak a dolgok a fejemben és nem állok meg egy másodpercre sem, megszabadulni a gondolatoktól. Leülltem a konyhába a kisasztalhoz, az apró sarokba, ahol édesanyámmal alkalom adtán bagózás közben osztjuk egymásnak a észt és azon kaptam magam, hogy hömpölygök lefelé egy sípályan a szomorúság, a gondok és a betegségek lavinájával a fejemen. Rágyújtottam és hirtelen megakadt a szemem a lábamon, ahogy ritmusra dobol az idegességtöl. És(tudom, hogy a mondat elejét nemszokás éssel kezdeni) ekkor döbbentem rá, hogy muszáj megállnom egy percre. Lehúnytam a szemem és eszembe jutott néhány ismerősöm agykontrollos badarsága, amihez mondjuk én egy mukkot se értek, de teljesen mindegy is... mert elég volt lehúnyni azokat a szemeket és egyetlen percre kiverni mindent a fejemből, ahhoz, hogy a lelkem megnyugodjon. Jó volt egy lehelletnyi időre lesöpörni a vállaimról a gondokat. És elhihetitek, ha túl nagy a nyomás érdemes rásszánni egy percet, hogy kihányjátok magatokbol a gondolatokat. :) ... lehet, hogy már tényleg elhülyültem...

Franky, Please burn up the Sky...

There is always the possibility to find your way out of the dark...
(Sirály back door - zsittyő lesd meg helyettem is naplementekor kérlek)