A blog még él ám:D csak én írok keveset, de ezt már megszokhattátok. Az ünnepek alatt befejezem a crescendot(ami még jó hosszú lesz:), aztán felteszek néhány razjzot, amivel most foglalatoskodom(mertugye tanulok rajzolni; vagyis tanítom magam rajzolnni, mert sohasem volt rá lehetőségem, hogy megtanítsanak.:D De addigis ezt lessétek meg, véletlenül bukkantam rá és nagyon megörültem neki, mert már régesrég óta nem láttam jó filmet a kedvenc rendezőmtől.

Még mindig itt vagyok. Ne tünjetek el, mert szerintem írni fog belőlem valami:D

apppppa kezdődik...

újra

Nos:) Ma úgy döntöttem újra elkezdek írni, mármint elbeszélést, kisnovellát meg iyleneket. Nem tervezem meg a szövegeket, sosem tettem. Csupán előkészítek egy üveg bort, egy kényelmes fotelt, egy doboz cigarettát és újra kikapcsolom az agyam, húzok egy képzeletbeli csikot a tudatom köré, hogy semmis se tudjon behatolni amíg az előkészített körülmények vonzásában leszek. Aztán hátha megint létrejön valami.

KÉPZELETKÍSÉRLET:

De a addigis, olyat akarok kérni, hogy mindenki aki ezt a pár sort elolvassa, tegyen nekem egy megjegyzést ezen bejegyzés alá. Függetlenül attól, hogy ismersz vagy sem, vagy, hogy mit gondolsz, nemszámít idetévedtél e erre a blogra, vagy már feliratkoztál a rendszeres olvasók közé. Csak arra kérlek írj egy, vagy egykét mondatot, teljesen mindegy miről, miylen témában, mivel kapcsolatban, csak írj néhány mondatot a fantáziádat felhasználva. Nemszámít lessz e értelme vagy sem, Csak írj!;) előre is köszönöm mindenkinek ;)

Az ember tanul, mint a hülye, aztán a végén úgyis tizenkét órát dolgozik a minimálbérért... hát ez fárasztó. Negyed óra és mehetk éjjelesbe. Akurvapicsába!

-Dolgozunk?

-Dolgozunk.

-Látástól vakulásig?

-Látástol vakulásig.

-Meg vakulástol látásig is.

Lefelé

Fejet falnak dönt, elhúzza a száját és mered a mennyezetre. A szemei forognak fel-alá, jobbra-balra, átpörögnek. A szája lefelé görbül. Izzad mint a disznó, foylik a víz a háta közepén, a párnaja mögötte issza. A szája lefelé görbül. Ha a ventilátor, ami a meleget keveri, nem üvöltene a szobában, hallanám, ahogy az agytekervényei mocorognak a fejében, mint a férgek a dobozban horgászat előtt. Nemszeret horgászni. A szája lefelé görbül. Bámul a mennyezetre, a buborék a feje felett arra hagy következtetni, hogy a nyár tétován rágódik a fogaskerekek közt. Látom ahogy a szája lefelé görbül. Elégedetlen önmagával. Szeretne többet adni, látom rajta, hogy sokkal többre is képes, érzi is, hogy mi minden lakozik benne, mindenét odaadná de nemhagyják... nehezen értik meg, ezért a szája lefelé görbül.

Az igazság

-na ugye mondtam, hogy nincs élet a halál után - mondta az aranyhal és három másodperc elteltével meghalt. De ugyanabban a pillanatban fel is támadt. Majd újra mondta:
-nah ugye hogy a demokrácia a legszentebb mindközül - majd három másodpercére belehalt az ismétlődő mosóporreklámba, s ugyanabban a sekundumban fel is támadt. Tovább mondta:
-nah ugye hogy a szocializmus a legszebb formálya az együttélésnek - folytatta a monológot újabb három másodpercig és éhenhalt; mikor újra feltámadt azt mondta:
-nincs Isten - három másodpercre rá a pokolba jutott, ott támadt újra, s mikor észrevette a borzasztó közeget elkiáltotta magát:
-tudtam, hogy van élet a halál után - és ama pillanatban örökre meghalt...

Olajleves

táncot jár a kanál

a leves és a tál

sáncot, sanszot

sanzont kiált a száj,

amint kéri megtelik

dagad a máj

merít a kanál,

tünik a leves

zabál a táj

bemegy a tál

elfogy minden,

elfogy

minden

te is minden ő is minden, és a mindenek egy fehér lapon lesznek sárga húgyfoltok

az felzabált élet nyomorult szürke papirlapjain...

az értelmet másban keresd vagy magadban, mert olyat itt nemlelsz...

húgyfolt maradsz egy szürke papirlap sarkán...

de ugyis táncolsz majd, mintha kanál lennél...

mások meg leirják, hogy kanál lett a húgyfolt

a papirt meg megették az éhes szájak és elfogy

elfogy majd minden

minden

minden értelem az értelmetlenségből...

Manapság oylan a világ, hogy az már be is szartam...

Citromsárga

„Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?“

S.King

Reggel újra sírt az égbolt. A város szürke köpönyegébe burkolózott, s ma újra eltűnt a csillogás az életből. Megfakultak a fák, a virágok, az állatok és velük együtt az emberek is.

Gyülekeztek mind egy buszra várva, amely elviszi majd őket saját nyomorult létük fájdalmas befejezésének helyszínére. Arcukon kiült a fáradtság, fagyos tekintetükben tükröződött néma életükhöz való ragaszkodásuk álarca. Egy tömeg, mint az összes – lassan hullámzó árnyak egy megviselt, rideg falon. Sötét bábok, melyekben az évezredek során kiégett minden.

Csupán egy volt köztük, aki kilógott a sorból. Egy fiú, egy ember, akinek se jövője se élete. Nem maradt neki más csupán egy földi pokol és a ragyogó múlt fájdalmas emléke. Mikor végignézett a szürkén csillogó, arctalan tömegen, behálózta a mérhetetlen szomorúság és leírhatatlan magány telepedett a lelkére. Egy oly

mélyen maró érzés, amelyet ha az ember csupán egyszer is megtapasztal, soha menekülni előle többé nem tud. Mintha szegecsek tartanák állandó fogságban a szívét. Lassan vérzik el, s a fájdalom iszonyatosan elviselhetetlen mértékeket ölt. A fiú az érzésben, az érzés a fiúban – így éltek együtt, egyedül a nagyvilágban állomástól állomásig, élettől életig.

Kéz a kézben kerestek valamit; álmokat, vágyakat, színeket, amelyek egykor-rég éltek minden emberben. Keresték a kedves-kis boldog világot, ahol valaha még mélyen zöldellő réteken angyalok táncoltak ezüstben fürösztött szárnyakkal… Kutatták, de a kék eget sehol sem lelték. A színek elmentek, kipárologtak az életből, mintha sosem lettek volna. A lét kietlen némaságba burkolózott.

Lassan az égre pillantott és óvatosan figyelni kezdte hogyan sírja ki magából az utolsó leheletnyi életet is a magas szürkület. A tócsákban az emberek remegtek és a fiú érezte a cseppek súlyát. A bal oldali megállóba beérkezett egy poros busz és az ott álldogálók megindultak a bejárat felé, ami olyan gyorsan nyelte el őket, mint egy idegen feketelyuk a világűrből. A sötét gyémánt ablakokban egy arc sem jelent meg. A járat kigurult a pályaudvarról és elveszett a ködben. Senki sem látta többé.

Az emberek a fiú mellett egyre csak az órájukat figyelték. Idegesen, lehajtott fejjel mocorogtak. Álmodnak – gondolta – talán sosem jönnek majd rá miért is vannak ezen a Földön, életük nagy részét vakon és némán töltik… A szél lassan gyengülni kezdett és az eső is kiadta magából minden erejét. Ahogy teljesen abbamaradt a világ még fakóbbnak tetszett. De ekkor! A fiú felemelte a tekintetét és egy szempillantás alatt megváltozott minden. Az állomás elnémult körülötte. Ahogy a szívverése felgyorsult a dolgok lelassultak, mint egy filmben, amelyet megállítanak, hogy a legapróbb részletet is szemügyre vehessék. Szemei kikerekedtek és remegni kezdett, mikor a szemközti megállóban megpillantotta a lányt.

Vakító színekben pompázott. Lassú, könnyed mozdulattal fordult meg és rá szegezte tekintetét. Volt benne valami leírhatatlanul gyönyörű és hívogató. Sugárzott a boldogságtól. Mindketten érezték az érzést, amikor összeért a föld és az ég, a csillagok és az óceánok. Egy rövid időre visszatértek a színek. A fiú minden porcikáját átjárta a melegség, beszivárgott bőre apró pórusain át világának minden mélységébe és elvakította a lelkét, hogy megbénítsa testét. Számára megszűnt minden és a végtelen fehérségben csupán kettőjük tündöklő lényének vonalai látszottak kirajzolódni. A lány hullámos, vérvörös haja lazán lógott gömbölyded arcába, beborította vállait. Pisze orra s meseszép ajkai gyönyörű köteléket alkottak, mint két társ, két színész, melyek külön-külön is megállnák helyüket, de istenadta szépségük mégis összhangjuk erejéből fakad. Tengerkék szemei megszégyenítették a valaha is létezett, legmélyebb későtavaszi égbolt emlékeit. Tarka kendővel betakart testhezálló toppot és szűk farmert viselt, melyek kihangsúlyozták gyönyörű nőies vonalait, kecses alkatát és feszes combjait. Az utolsó angyal a Földön. Tündökölve a fiúra mosolygott és egy gyengéd mozdulattal intett. A fiú pedig összeszedve minden bátorságát, gondolkodás nélkül, határozott léptekkel és elvarázsolva indult meg a lány felé, át a végtelenségnek tűnő, időtlen úton.

Az első lépés ígérkezett a legnehezebbnek, mint ahogyan az lenni szokott, de lepillantott és megindult. Elképesztő könnyedséggel, ellentmondva összes eddigi tapasztalatának. Az élete utóbbi néhány évében minden oly feszélyezve ment. Barangolásai során volt néhány hely, melyet jobban s volt melyet kevésbé kedvelt meg, de bárhol is találta magát, a továbbállás mindig a nehezére esett, s elkerülhetetlennek bizonyult. Mindezidáig menni kellett, újra és újra, mert a maga savanyúan édeskés életének minden percét a boldogság keresésének szentelte. A színek voltak, melyek őt az örök hajszára késztették, a boldogság színei. Azok, melyek most egyszeriben itt álltak előtte. Ráfolytak, üvöltöttek, elárasztották! Ő pedig nem állt meg, most is szüntelen menetelt azon az óriási távnak tűnő néhány méteren, mely kettőjük lényét hivatott elválasztani. Messziről lomha kürtszó derengett, de a fiú nem figyelt fel rá. Egy soha véget nem érő film a semmiben, két test a holtsápadt némaságban lubickolva. A lány arcát léha lassúsággal az ijedtség Munch-béli alakja váltotta fel, s az egész álomkép a másodperc töredékével robbant ízekre. Az égbolt óriásit morajlott, szinte párhuzamban az ütközés hangjával. Az autóbusz, melyre a fiú mindezidáig várakozott könyörtelen módon gázolt végig fiatal életének utolsó, egynéhány boldog percén. A becsapódás szekundumában a vakító fehérség egy szempillantás alatt szertefoszlott, s visszatért a kopott pályaudvar. A fiú tudatának végső, lomhán levetített perceiben még érezte milyen iszonyú sebességgel növekedik lelkének fájdalma, mikor a lökhárítóról lepattanva tehetetlenül a földre rogy, s a szürke tömeg az, ki szép lassan eltakarja előle az utolsó színeket, a számára egyetlen és igaz gyönyörűséget.

Néhány kíváncsiskodó megállt s majd továbbment. Az emberek nagy része nem mutatott nagy érdeklődést az esemény iránt. Továbblebegtek a szellem holtteste mellett, s mert nem volt idejük nékik az életre, nem törődtek ők már a halállal sem. A lány zokogva felszállt a buszra s az idegen városba nem tért vissza többé.

A haldokló a szürke felhők árnyékában magára maradt, s végzete beteljesedésének mivolta talán nem is annyira teste, mint amennyire szíve hasadásának oka lett. Az eső újra rázendített szomorú nótájára, hogy lemossa a fiatal véres könnyeit, s ezzel egyetemben az utolsó szín emlékét is. Örökre.

Az a kettő ami sosem érhet össze, mégis megteszik

Leguggol, előredőll, megtámasztja magát, csimpaszkodik, mint egy geyerek - hisz csak gyerek - és ahogy elveszíti egyensúlyát erőt fejt ki és kitépi a falből azt a bigyót. Ezt követve orra bukik, irdatlan recssenéssel földet ér; a lassított felvételen látszik, ahogy a kopott padlót az orra hegye először finoman érint, majd lassan deformálódik, nyomódik be egészen addíg, míg a homloka le nem ér a talajig, óvatosan hozzáérinti, s végül az akkorát szól mint egy bomba. Elered az orra vére. Megtámaszkodik, kiüll a torony peremére és érzi a sós vér izét. A könnyei lesétálnak az arcán, szipog, mert fáj. Aztán csak nézi tovább a csillagokat. Kicsit tovább, mint máskor szokta. Sebaj, hisz ideje van bőven.Az összes csillag csak valami fényes izzó villanykörtére hasonlít. Mindig önmagukkal vannak elfoglalva... de a Hold nemolyan mint ők, a Hold már látta egy villám szerelmét az esővel. Ismeri ő a történetét. S az a kettő sem olyan, mint az a sok egyforma csillag... persze szépek azok is úgy sokan is meg egyenként, de a történetet másfelől fújta ide a szél.(folytköv.)

Quimby - Egónia

Kérdeztem, de nem vártam,

Megnéztem, de nem láttam!

Nekifutottam és elszálltam,

Rám találtam és szétváltam!

Elvártam és eltűrtem,

Elzártam és megszűntem!

Megkerestem és eltűntem,

Visszamentem és elküldtem

Az én házam, az én pénzem,

Az én vénám az én vérem,

Az én, az én, az én az énképem,

Lehúzom magam a WC-ben!

Az én sarlóm az én kertem,

Az én bolygóm, az én lelkem,

Az én, az én, az én az énképem,

Összevarrom és széttépem!

(Kép: Gustave Dore - Inferno 32)

Déjà Vu

1.

Amikor felriadtam testem tűzforró volt, homlokomon gyöngyözött a verejték, patakokban folyt rólam a víz. Égtem! Sikoltottam volna, ha száraz torkom engedi, de ehelyett levegőért kapkodtam, miközben valamilyen iszonyatos sípoló hangot hallattam. A kitárt ablakon úgy dőlt be a hideg levegő, mint csapból a fagyos víz, lángoló testem mégis lüktetett. A szoba pedig... A szoba üres volt... Csak a csendet és magányt láttam vendégül, ami gyorsan feloszlatta minden rettegésemet. Újra rá kellett, hogy döbbenjek: Egyedül vagyok, nincs már itt velem és többé nem is lesz. Amióta az a buta baleset megtörtént még csak fel sem hívott... Szó nélkül sétált ki az életemből. Fogta magát és felszívódott. Igaz minden oka megvolt rá. Engem pedig hátra hagyott, hadd kergessek üres kérdéseket egy üres szobában... Szívembe beköltözött a fojtogató szomorúság, újra és újra üresség szállt lelkemre. Arcomat a kezembe temettem, a kicsapódott verejtéktől ragadt mindenem. Szükségem volt egy zuhanyra és egy pohár hideg vízre, s mindeközben olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha mindezt már lejátszottam volna a fejemben. Az óra hajnali fél-hármat mutatott. Az ablak felé vettem az irányt, fázni kezdtem és semmi esetre sem hiányzott egy megfázás. Mialatt becsuktam, szép lassan a kocsifelhajtóra tévedt a szemem és a kedvenc kis négykerekűm jutott eszembe. Feltörtek belőlem a baleset napjának apró sebei. Láttam magam előtt a kocsit, ahogy az óriási fába fúródva hever, egy isten háta mögötti mellékút mentén. A fejemben tükröződött az alkonyat sugarainak gyermekded játéka berepedezett szélvédőjén. Aznap szerencsénk volt – gondoltam... Máig nem értem hogyan élhettük túl mindketten az ütközést... De ez már nem számit. Többé semmi sem számit – a szavak, elhagyva ajkamat, poros szobám ócska falainak csapódva visszhangoztak és én összerezzentem. Az űr úgy telepedett le idebent mindenre, mint fagyos hótakaró a barna földekre. Távol éreztem magam, de az is lehet, hogy csak akartam, mindentől, emlékektől és érzésektől egyaránt... - boldogok a kárhozottak – leheltem a szavakat a csendbe, szívem vad kalapálásba kezdett. – Te tuskó! Elhagyott, mert aznap éjjel megint ittál...- és iszonyú érzés volt hallani saját szavaimat... Kidörgöltem szememből az álmot és elindultam jól megérdemelt vizemért.

A házban sötétség uralkodott. Ahogy a folyosóvégi villanykapcsoló után tapogatóztam gyorsan rá kellett, hogy döbbenjek, az izzó néhány napja felmondta a szolgálatot és még mindig nem találtam időt, hogy lecseréljem. Elindultam hát, le a lépcsőn. Elhagytam az első lépcsőfokot, mikor iszonyatosan megszédültem. Lepillantottam és a fokok elcsúsztak, őrült meredeken vezettek le egy pokoli sötétségbe, ahová, ha nem kapaszkodok meg, könnyen lecsúsztam volna, mikor a lábaim összerogytak a félelemtől. Mintha egy hajszálvékony torony tetején állnék, mely óriási sebességgel leng a lábam alatt... Behunytam szemeim, és mint ki életéért viaskodik markoltam a korlátot egészen addig, míg úgy nem éreztem, szertefoszlott a vihar. Amikor kinyitottam, iszonyúan meglepődtem és... Semmi. Ott álltam az első lépcsőfokon és semmi sem történt. Kitaláltam volna? Netán álmodnék még? Semmit sem értettem, álltam bután és bámultam le a sötétségbe... Megszédültem, biztos ez a helyes magyarázat. Mi más is történhetett! Csupán egy egyszerű szédülés – motyogtam, és lassan cammogva leértem a földszintre. Kitapogattam a kapcsolót, és lám: Működik. Már-már azt hittem egy horror-filmben vagyok és rendszerint ez sem fog.

2.

A konyhába érve kicsapoltam magamnak egy jó nagy pohár hideg vizet, s újra ez az ismerős érzés. Megindultam az ablak felé, éreztem már hasonlót! Déjà vu... Mielőtt odapillantottam volna, pontosan egy ezred másodperccel előbb, már tudtam, hogy egy koromfekete macska ül majd az ablakban, óriási, vörösen izzó szemei a frászt hozzák rám! Rémületemben kicsúszott a pohár a kezemből és halálos pontossággal zuhant a lábamra, én pedig felüvöltöttem. A szilánkok apró vágásokat hagytak lábam fején, iszonyú fájdalom siklott végig rajtam. A sebekből erősen bugyogott a vér. Keresnem kellett valamit, amit rászoríthatok és az első dolog, ami a kezeim közé akadt a konyhaszéken heverő fehér ingem volt. Legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalom és méreg egyvelegétől, de úgy döntöttem most ezt inkább mellőzöm és beszaladok a fürdőszobába fertőtleníteni a sebet. Ahogy a fürdőszoba irányába bicegtem kellemetlen érzésem támadt. Nem tudnám megmagyarázni mi lehetett, egyszerűen elfogott egy kellemetlen, sötét rettegés... Mintha valaki figyelne, mintha a házam minden sötét zugában élne egy-egy ronda, zöld lény, melyek most rám irányítanák figyelmüket! Az emberből olykor-olykor akaratlanul is előbújik a kisgyermek – gondoltam... De mégis. Ez teljesen más volt. Ahogy suhantam, hogy elérjem a folyosóvégi fürdőszobát, éreztem a nemlétező, aszott kezek erőfeszítéseinek lágy suhogást. Éreztem, ahogy kinyúlnak a sötétből, hogy vállaim húsába marva magukkal ragadjanak örök birodalmuk árnyas udvarába... Vártam az érintést és egyre gyorsabban szedtem egyik lábam a másik után. Végül mikor beértem a fürdőszobába az ajtót olyan erővel vágtam be magam után, hogy az üveg majd ki törött. A levegő nehezen csúszott le, szívem kalapált, torkom kiszáradt. A félelem oly módon hatalmasodott el felettem, hogy elfeledtette minden fájdalmamat. Gondolataimban rendetlenség uralkodott. Fújtatva kaptam a villanykapcsoló után, és ahogy kezem a hideg csempén fel-alá siklott, a sötétben rátapintottam valami kicsire és puhára, egy kézre. A mellkasom közepébe bújtatott szivattyú egy ezredmásodpercre megállt, én pedig félelmemben üvöltve zuhantam térdre. Ereimben meghűlt a vér. Az iszonyat befúrta magát agyam minden apró zugába, hogy megbénítsa testem. Könnyek gördültek végig arcomon, megtörtem. Éreztem, ahogy a sötétség szép lassan megerőszakol. Éreztem, miként szivárog be bőröm apró pórusain át testem végtelenségébe, hogy belülről szaggasson ízekre. Egyetlen mozdulat és halott vagyok - gondoltam. A kéz lesújt majd, arcomba mártja újainak pengeéles körmeit, hogy letépje húsomat csontjáról... Térdepeltem és vártam a pillanatot, de semmi sem történt. Az erő és a magabiztosság lassan tértek csupán vissza mozgásképtelen lábaimba. Újra kitapogattam a kapcsolót. Fel voltam készülve, hogy egy alaktalan, bűzölgő szörnyeteg néz majd velem farkasszemet, de megkönnyebbülésemre csak egy üres fürdőszoba kacsintott vissza.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg észhez tértem. A fürdőszobában apró tócsákban állt a vér és lábaimba visszatért az iszonyatos hasogató érzés. Szükségem volt kötszerre, amely most már csak egy karnyújtásnyira volt a mosdó feletti tükörbe rejtve. A fertőtlenítő által okozott fájdalom óriási sebességgel rántott vissza valóságba, és újra éreztem, hogy élek! Ismerős pillanat: Kicsit erőltetett, kicsit fáradt, keserűen szomorkás...

Felötlött bennem a gondolat, hogy már nem bújok ágyba, így inkább felöltöztem. A szennyesben megtaláltam a tegnapi ruháimat: Egy fakult Colins Jeans-t és egy piros, kockás favágóinget. Az idő fél négy körül járhatott, nem volt kedvem zuhanyozni, a mosakodás mellett döntöttem. Megengedtem a csapot, de abból egy csepp sem jött, ehelyett furcsa hörgő hangot hallatott. Akaratlanul is megjelent elmémben képzeletem idomtalan szörnyetege. A hörgés távolról, valahonnan a lefolyó mélyéről hallatszott, de egyre közeledett. Újra rám tört a fuldoklás, a levegőért sípolva kaptam. A hang pedig csak egyre közeledett. Lassan alakult át emberi sikollyá - több ezer ember, férfiak és nők, gyermekek iszonyatos szenvedéseinek sikolyává. Nem akartam megvárni, míg ideér és kitör a rozsdás vezeték sötétjéből, de egy idegen erő nem engedett. Egyre közelebb csalt a nyíláshoz. Szörnyű érzésem támadt, mikor megéreztem a levegőben terjengő bűzt: Nyers hús, égett haj és bőr szaga volt. A hangok pedig már majdnem elérték a lefolyó nyílását. A mosdó fölé hajolva, rettegve hallgattam a kínkeserves sikoltozást. A pillanatban, mikor teljes erővel feltört, a csapból megeredt a víz, mely feketén zúdult az arcomba. Hátratántorodtam, megcsúsztam a sikamlós padlón és hanyatt esve belesüppedtem a csempébe. Őrülten vert a szívem, nem tudtam mi történik. Talán megőrültem, talán még mindig csak álom az egész. Próbáltam talpra állni, ruhám elnehezedett. A fürdőszoba mintha vérrel megszívott kartondobozzá alakult volna. Kezeimre támaszkodva feltápászkodtam, a vér friss nyálként tapadt faromra. Tenyereim vörösen izzottak. Néhány csepp végiggördült az alkaromon és szomorúan távozott könyökömről a lángoló vértengerbe. A világ megveszett körülöttem, kifordult önmagából és én már nem tudtam hol járok. Éreztem, hogy fojtogat az őrület. A csapból ömlött az iszapszerű váladék. Darált húscafatok röpködtek ki az óriási nyomású sugár alól. Tízezrek kínkeserves sikolya visszhangzott a teremben. A téboly medrében egyre mélyebbre süllyedtem... A zuhanyfülke tejüvegén csattant egy tenyér, a helyén véres folt maradt. Újabb két tenyérnyom, majd egy kéjes üvöltés. Elakadt a lélegzetem, az agyam felmondta a szolgálatot. Minden elmosódott, csak meseszerű képeket láttam. A fülkéhez vittek a lábaim, alattam a szivacsos talaj minden lépésemnél csókszerű cuppogó hangot hallatott. Remegő kézzel nyúltam az ajtajához. Szenvedélyes sóhajok és állati ügetés sorozatának keveréke hagyta el a zuhanyzót. Újabb és újabb tenyerek csapódtak óriási puffanó hanggal az ajtónak, vörösre festve a szürke üveget. Kezem remegett. Gyomorforgató szagok terjengetek a levegőben. A csapból a víz még mindig fekete gyémántként ömlött, immáron a mosdóból kifelé. De nem érdekelt. A világ számomra megszűnt létezni. Csak a zuhanyfülke ajtaját láttam magam előtt, csak a kéjjel teli nedves sikolyok jutottak el, törték át agyam képzeletbeli korlátait. Remegő kezem egyetlen mozdulatával rántottam el a fülke ajtaját és a látvány iszonyú volt... Ezután homályos képek következtek. A világom lelassult, a hangok távolinak tűntek. Mintha egy földöntúli, sötét dobozból figyelnék mindent, több ezer kilométerre a világtól. A fények elmosódtak, vakítottak. A zuhanyfülke pedig... A tökéletes őrület helyszíne. Megdermedve álltam és figyeltem hogyan tépi lelkemet darabjaira a jelenet. A fülkében két pokoli, emberalakot öltött bestia közösült. Mint a kutyák... Kifordult beleiken táncolva marták egymást, nyúzták le egymásról csontig a húst. Megfeketedett testük gennyedzett, hólyagok és fekélyek borították mindkettőjüket. A hím a nőstény mellkasába vájta karmait és az óriási erővel kitépett szívet ízekre szaggatta. Ezalatt a nőstény fülsiketítő bömböléssel élvezett el, s abban a pillanatban minden idő megállt: csend lett, a csapból a víz, mintha jéggé dermedt volna, a lefolyó elnémult, a szobában megállt az élet... Az eddiginél is elviselhetetlenebb bűz szállt alá a fürdőre, én pedig tudomást sem véve a dolgokról kigúvadt szemekkel bámultam tovább a két kővé vált, mezítelen dögöt. Ekkor egy női hang, megismertem... A feleségem hangja: megszólított. A szavak angyali muzsikaként fonódtak agyam köré, s rántottak vissza a valóságba. Ott álltam s verejtéktől csillogó arccal bámultam be a zuhanyfülkébe. Mi történik velem? Mi történik a világommal? Akkor a nőstény feje megmozdult – lassú, akadozó gépies mozdulattal csavarodott ki száznyolcvan fokkal s pontosan rám szegezte tekintetét, én pedig megdermedtem... Lehetetlen... Az arca helyéről a feleségem üveges tekintete nézett rám. Elakadt a lélegzetem, úgy éreztem megfulladok. Szemeim tágra nyíltak s apró léptekkel próbáltam távolítani, eltűnni ebből a rémálomból. Láttam a tekintetében valamit, ami közel sem volt emberi. Nem a feleségem volt, aki most engem figyelt – ez már nem a feleségem – nyögtem ki vékony, rekedt hangon. Mérhetetlen üresség tükröződött szemeiben. Nem mozdult csak meredt, végül, a nő hangján annyit mondott:

„A holtak ébren álmodnak, mert a pokolban mindenki egyenlő ...”

S ekkor a gyönyörű selymes arc leolvadt, lefolyt, mint a vízfesték az ablaküvegről. A helyén csupán egy feketén tátongó, gennyes lyuk maradt. Nekem pedig megtelt a szívem félelemmel, földi viszonylatban nem mérhető rettegéssel. Mintha mindezt százszorosan éltem volna meg... A világom újra felgyorsult, elindult minden s a két test utánam nyújtotta aszott kezeit. Csupán a megmaradt lélekjelenlétemnek köszönhetően sikerült kikerülnöm a lomha mozdulatot. Ezután, amilyen gyorsan csak tudtam, kirontottam az ajtón, melynek küszöbében megakadt a lábam és iszonyatosan orra buktam. A valamiért igencsak keménynek érződött padlóra zuhanva ocsmányul bevertem a homlokom.

3.

Ahogy felemeltem a tekintetemet, arcomat elöntötte a vér. Szemeim könnyeztek és a fejem átkozottul sajogott, igyekeztem kiélezni a látásomat. Félhomály volt és mikor jobban észhez tértem szemrevételeztem, hogy már nem vagyok a házban. Egy végtelen hosszú, egyenes úton térdepeltem, melynek két oldalán búzatáblák nyúltak a semmibe. A nap már lemenőben volt, gyönyörűen megfestette a szürke égbolt szomorú viharfelhőit. A narancssárga fény körbeölelte a tájat. Belefonódott a lágy szellőbe, amely most óvatosan cirógatta vérben úszó arcomat. Félelmetesen ismerős volt minden, mintha már jártam volna itt. Szívem még mindig őrülten kalapált, éreztem a fejemben a nyomást. Az idegeim pattanásig feszültek. Túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy kérdéseket tegyek fel magamnak. Zavarodott voltam. Már kezdtem azt hinni, hogy biztonságban vagyok, mikor... Megint... Megint megéreztem az égett hús szagát. Szemeim kikerekedtek. Lassan, akadozva fordultam meg és bevillant előttem a kép, rájöttem hol vagyok... Ahogy teljes fordulatot tettem, hogy ellenőrizzem hová vezet az út mögöttem, észrevettem a kocsit. A Jaguár lángokban állt az árokban, kicsavarva az óriási, öreg fa tövét. Néhány méterrel előbb, a rongyos mellékút közepén egy ismerős emberalak, háttal nekem. Fekete zakója cafatokban lógott a hátán, több helyen vérzett. Nem jutott eszembe, hogy odarohanjak segíteni, semmi sem jutott eszembe. Éreztem, hogy megtébolyodom, az őrület szép lassan kibontotta szárnyait, hogy árnyékot vessen egész lényemre. Megbénít és felemészt... Mintha a pokol tüzében égnék el, újra és újra. Elindultam felé, nem tudom miért. A lábaim vittek. Egy karnyújtásnyira álltam meg mögötte és ő még mindig nem mozdult. Bűzlött, mint a nyers állati belsőségek. A levegő pokolian izzott körülötte, a lángoló kocsi sárgára festette egész ruháját. Szakadt zakója alól több helyen úgy lógott ki a hús, mint véres nyelv egy fekete bádogdobozból. Annyira ismerős volt... S mikor megfordult az üres szemgödrök, az összeégett, véres arc mögött megpillantottam saját magamat!

A felismerés tüzes pengéje sebes nyílként csapódott arcom húsán, koponyám csontjain keresztül agyam legmélyebb pontjába. Megpördült majd egy gyors mozdulattal kiloccsantotta belőle a maradék tudatot, teret hagyva a tudatalatti kibontakozásának. Kezem felemelkedett, végigsiklott rothadó képmásom forróságtól megpuhult arcán. Az újak gyengéden belemélyedtek az összeégett húsba, mint karó nedves földbe. Ő csak állt és eszelős vigyorral meredt a tekintetembe. Mintha tudná, hogy a fájdalom, amit érez az én fájdalmam is... A képek elhalványodtak, újra megfakultak, a színek szertefolytak, mint a tintapacák. Az égbolt valahol messze fájdalmasan felmordult. A nap elhagyta égi birodalmát. Szívemben a félelmet határtalan szomorúság váltotta fel. Nem éreztem mást, mint végtelen ürességet. Szürke, sötét, sivatagi ürességet. Szemeim lesütöttem, s kezeim széttártam, mint egy madár, aki a szikla pereméről a mélybe veti magát. Elrugaszkodva a talajtól nyűgösen kívánkoztam a fájdalmas földetérés után... Azt tettem, amit a testem parancsolt, mert az agyam már nem teljesítette kötelességét. Akartam a forró beton csókját. Vártam, hogy koponyám csúnyán összezúzódjon a kőkemény talajon, hogy fogaim reccsenve összeütközzenek, megtelítve a számat keserű ízekkel... De nem történt... Csak zuhantam és zuhantam. Egyre mélyebbre, egyre nagyobb sötétségbe. Minden perccel jobban sóvárogva becsapódás után. Érezni akartam, hogy fáj... Érezni, hogy még mindig érzek... Tudni, hogy élek... Szemeim előtt sötétbe borult a világ és én elszenderültem.

Álmodtam... Színes virágokról, napsütésről, egy boldog életről, amely sosem adatott meg... Aztán hirtelen mintha tovább estem volna a kelleténél, iszonyú forróság csapott meg. Szörnyű kínok közt égve zuhantam a mélybe. A ruhám lángra lobbant és semmi perc alatt vált szénné. Orromat lángoló hajam bűze csapta meg. A fájdalom elviselhetetlenné fokozódott és az utolsó, amit éreztem a kínzó sötétség volt, majd az hogy szemeim végigfolytak orcámon...

4.

Amikor felriadtam testem tűzforró volt, homlokomon gyöngyözött a verejték, patakokban folyt rólam a víz. Égtem! Sikoltottam volna, ha száraz torkom engedi, de ehelyett levegőért kapkodtam, miközben valamilyen iszonyatos sípoló hangot hallattam. A kitárt ablakon úgy dőlt be a hideg levegő, mint csapból a fagyos víz, lángoló testem mégis lüktetett. A szoba pedig... A szoba üres volt...