Szívhalál

5.

Mikor magához tért, Colt az üres emeleti bérház kemény fapadlóján találta magát. A sarokban ült, kezében egy rozsdamentes acélból készült .44-es Magnum Anacondával. Vér száradt a fegyver hat hüvelyk hosszú csövére. Két hónap telt el az első lövés óta… ez idő alatt teste a kopott deszkákból összetákolt mocsokban hevert ernyedten, mozdulatlanul. Senki sem kereste, senkinek sem tartozott számadással és senkinek sem hiányzott. Ismerősei, barátai, szerettei réges-rég kitörölték már emlékezetükből ezt a jelentéktelen embert. A kis sarok, melyben némán kuporgott bűzlött a száraz vértől. Agyának maradványai ékesszóló gúnnyal mosolyogtak görbe vállai felett. Vékony lábai a nyakába húzva, mint egy kisgyereknek, aki apja haragjától menedéket keresve bújik meg a két fal sötétjébe. Szőkésbarna haja csapzottan, összetapadt tincsekben lógott fiatal, sápadt arcába. Jobb halántékán apró lyuk éktelenkedett. Bizonyára ez volt az a pont ahol a golyó röppályára került, végigsüvítve formátlan koponyájának agytekervényei közt, hogy óriási nyomatékkal robbanthasson bal füle fölött egy megközelítőleg tizenkét centi átmérőjű krátert. Nevetségesen nézett ki, mint a festő, aki épp életművén fáradozva színesre mázolja önmagát a nagy munkában. Vállai vörösen izzottak, bal oldalt rózsaszín velő s vértenger, a jobb félen csupán néhány csepp száraz vér s a kettő felett a fal melyben egy óriási gödör ásítozik. A lyuk körül vérből mázolt Rorsach táblák alakjaira emlékeztető pacák táncoltak önfeledt hahotával.

Nyár volt, a füllesztő meleg elszívott minden levegőt. Csak a nyirkos könyvtornyok dohos szaga csónakázott a teremben. A kis balkon ajtaját nyitva felejtették s most könnyű Jazz muzsika surrant be a szűk és álmos utcák labirintusából. Az öreg maffia-filmek emlékezetes zenészeire hasonlító muzsikusok játszották szürkületi zenéjüket, hogy megkeressék betevőjük egy részét. A férfira a négy fal köntösébe bújtatott élet vetett árnyékot. A szoba álomszerű kép lett… homályos, poros, üres és bukott. Egy olyan csatatér melynek piros szőnyegén valaha drogosok szúrhatták magukba végső eledeleiket, kurvák hálhattak életunt, elégedetlen kereskedőkkel, férjek verhették asszonyaikat néma gyermekeik szeme láttára… A pokol, melyben az emberi bűnök örök otthonra leltek.

Colt ülve maradt, arcán a hideg egyedüllét nyújtózkodott. Nem állhatott lábra. Meg kellett békélnie a gondolattal, hogy sokáig gyötri majd lelkét a kopott fapadló, mint ahogy a süket falak erőszakos árnyai is, melyek hosszú-hosszú ideig játszanak még gyötrelmes szerenádot meghasadt szívéhez. Egyetlen otthona az a sarok lett, melyet ő maga választott ki ahhoz, hogy beteljesíthesse végzetét. Nyomorúságos élete során viszont már réges-rég beállt a halál. Álnok gyilkosa, a magány volt az ki először ontotta vérét a néma fiatalnak. De sohasem halt meg igazán, mint ahogy azon a napon sem, mikor remegő kézzel meghúzta a ravaszt.

Kihúzta kezét a fegyver alól, belenyúlt farmerzsebébe és elővett egy szál Marlborót, a másik oldalon kitapogatta a gyufás skatulyát, amit kisebb nagyobb erőfeszítéssel kiügyetlenkedett és rágyújtott. Az első szippantás kicsit megköhögtette, és megszédült. Gyorsan rádöbbent, hogy rég volt már, mikor utoljára cigizett. Újra beleszívott, de ezúttal óvatosabban. A gomolygó füst gyorsan eltűnt a szoba mély sötétségében, csak néhol bukkant elő, ott ahol az utca sárga lámpái bevilágítottak az ocsmány lyukba. A terem megtelt iróniával, ahogy a kinti muzsikusok rázendítettek a „When the Saints go Marching In” valamely átdolgozására. És ekkor az ajtó kivágódott!

„We are trav'ling in the footsteps

Of those who've gone before,

And we'll all be reunited,

On a new and sunlit shore…”

Egy alacsony nő lépett be rajta, arcát eltakarta a szoba homálya. Colt egy percig sem habozva felkapta a fegyvert, célra tartotta és lőtt. A golyó gyomorszájon találta, minek következtében pár lépésre az ajtótól összerogyott. Összehúzódott, mint magzat a méhben. Egy darabig még rándult a test, a száj vért köpött, de a szem fénye kihunyt és a csont kővé dermedt.

4.

Égett lőpor illata szálingózott a száraz szobában. Colt pedig még mindig az ajtó felé tartotta a pisztolyt. A cigaretta lazán lógott a szájából. A füst óvatos mozdulatokkal karolta át a lőpor szagát, hogy együtt táncolhassanak a teremben az aranyszínű neonfények foltjain.

„Oh, when the saints go marching in

Oh, when the saints go marching in

Lord, how I want to be in that number

When the saints go marching in”

A dal tovább zúgott lenn az utcán. Az ajtóban egy újabb női alak jelent meg, s még az ajtómellék jócskán eltakarta arcát, mikor a fegyver már óriási robajjal ugrasztotta magából a töltényt, amely az éteren keresztülvágva csattanó sikollyal süvített át az új vendég halántékán, belefúródva az ajtómellékbe. A nő az ajtóban egy szempillantás alatt hullott a földre, összekenve az egész bejáratot. A szemei felakadtak, fekete csipkés szoknyája felcsúszott, combjai kivillantak, a feje pedig iszonyatos koppanással csapódott az ócska fapadlóra. A kopott deszkák rései óvatosan nyelték a vörös, gyémántszínű nedűt… Colt erőtlenül leengedte a kezében tartott fegyvert és belemerült a tompán visszhangzó dalba.

3.

Ahogy a cigaretta végigégett, az száraz szobában eluralkodott a vér szaga. Megvadította a falakat, feketébe borította a termet. A sötétben még sötétebb árnyak úsztak végig a falakon.

“And when the sun refuse to shine

And when the sun refuse to shine

Lord, how I want to be in that number

When the sun refuse to shine”

Jazz, Jazz, Jazz-muzsika bömbölt a félhomályban. Tébolyult emberi érzelmek és izzadtság kavargott a levegőben. Tompa hangok kúsztak be az utcáról a kitárt ajtón, a félelem, az elkeseredés és a bánat rázták a kis balkon kerítését.

További két nő jelent meg az ajtóban. Némán átléptek a holttesteken és besétáltak a félhomályba. A magasabbik a férfival szemközti sarokban állt meg és egyenesen rá szegezte a tekintetét. Arca nem látszott a szürkületben. A másik a terem közepét foglalta el. Szó nélkül álltak. Mintha egy elromlott álomképet vetítettek volna Colt fejében és a férfi érezte is, hogy tönkrement. Ezúttal nem lőtt azonnal, csupán bánatos szívvel nézte a két alakot. A hátsó, a sarokban álló nőre pillantva üresség fogta el… Mert tudta, érezte, hogy mindközül a legfontosabb a középen álló. Számára a legfontosabb. És azt is tudta miért. De már késő volt. Emelkedett a fegyver. A bevilágító neonfényektől a Magnum úgy csillogott, mint egy idegen, űrbéli tárgy. Óvatos mozdulattal húzódott a ravasz, hátra rántva a kakast, amely becsapódott… Durranás. A sarokban álló árny szívébe fúródott a golyó, aki térdre zuhant és elegánsan könnyedséggel hanyatlott a földre. A szoba közepén álló nő meg sem rezzent. Láthatatlan arcán a félelem legapróbb jele sem tükröződött. Közömbösen nézte a férfit, aki maga elé hajította a pisztolyt és halkan annyit mondott: „befejeztem”.

2.

“And when the moon turns red with blood

And when the moon turns red with blood

Lord, how I want to be in that number

When the moon turns red with blood”

A közönség vélhetően jól szórakozott, minthogy üvöltött az egész utca. A Dixieland-es banda, mint az őrültek ropogtatták a trombitát. Ma este biztosan nagyot szakított a zenekar.

“Oh, when the trumpet sounds its call

Oh, when the trumpet sounds its call

Lord, how I want to be in that number

When the trumpet sounds its call”

A férfi az ablak felé fordította a fejét, hogy jobban élvezhesse a dal végét, miközben könnyek szöktek a szemébe. A szívében kaotikus fájdalom uralkodott, de mégis mosolygott.

A nő kilépett a homályból és Colt felé vette az irányt, miközben félúton felvette az elhajított fegyvert. Kecsesen sétált a férfihoz, csizmája a száraz padlón irgalmatlanul kopogott. Félig kigombolt blúza alatt nem viselt melltartót. Merev mellbimbói az áttetsző ingen keresztül homályosan rajzolódtak ki, s majd át bökték az elegáns ruhadarabot. Szűk farmernadrágjában feszes combjai meztelenségről árulkodtak. Megállt Colt előtt és leguggolt. A férfi csak most szegezte rá újra tekintetét… Szemei izzottak a könnyektől, mosolyában a végtelen szomorúság bujkált.

A nő közelhajolt arcához és hosszan, érzékien csókolta ajkait. Majd a fülébe súgta a szót melynek hallatán a férfi összerezzent, behunyta szemeit és szájába vette a fegyver csövét. A vörösre lakkozott körmök, a vékony ujjak és a törékeny kéz olyan határozottan húzták meg a ravaszt, mintha egész életükben erre az egy pillanatra vártak volna. A tár elfordult.

“Some say this world of trouble,

Is the only one we need,

But I'm waiting for that morning,

When the new world is revealed.”

A levegő újra behódolt a vér és lőpor decens táncának. Végül az utca embere már csupán az utolsó versszakot kántálta. A trombita, a bőgő, a zongora és a szaxofon mind-mind elhallgatott. A közönség pedig tapsolt.

1.