Kedélyállapot

Egy kicsit üres

Köszönetem jeléül Máténak és kedves édesanyjának többek között és nem utolsó sorban a finom pizzáért:)

"Nekem a Balaton a Riviera,
Napozni ott szeretek a homokon,
Nekem csak jó estét a buona sera,
nem töröm más szavakon a kobakom..."

(Felföldi Anikó : Nekem a Balaton a Riviera)




Fantasztikusan éreztem magam, köszönöm barátom!

"...szembenézni az élettel, mindíg. Szembenézni az élettel és tudni, hogy mit jelent. Végül... tudni szeretni olyannak amilyen, és aztán eltaszítani..."

(Az órák)

Naptalan-Holdtalan

A csillagok mezitelen táncot lejtenek az égen, mégsem teszik ezt oly félszen. Hát én kérdem: a fák miért nem öltenek ruhát a réten? Vessük le a göncöt mi is, kérem. Tán az ma már oly nagy szégyen? Holnapután úgyis lassan minden ember kurva lészen. Semmi érdem, némán vérzel, kevés kényszer... "igy kell ezt", mondva mondván a sok halott némber. S most áruld el, kérlek:
Mit érzel?

kitaláltam

Az élet egy nagy rajz... egy karikatúra. Az utóbbi időben kezdem érezni, hogy az enyémet elég ügyetlenül rajzolják... Próbálom a kontúrokat erősiteni, de valaki mindig beleradiroz. Azon tűnődtem, lehet filccel kéne próbálkoznom, de annak az a hátulütője, hogy ha valamit elrontasz már soha többé nemfogod tudni eltüntetni... Furcsa, hogy valaki tökéletes munkát végzett az égen, a tengereken, az óceánokon az állatokon és mindenen ami nem emberi... Aztán mikor arra került a sor, hogy az embereket kellett papirra vetni a munkát elrontották. Nem állitom, hogy elnagyolták, inkább pont az ellenkekőjét: hogy valaki túl aprólékosra tervezte, aztán a kezébe adott egy másik ceruzát amivel előszeretettel elbaszhatja a saját életét. Persze az a valaki mindig kézben tartja a dolgokat ott fent... de szerintem ennyi agyatlan lényre, mint amennyien vagyunk még ő sem képes vigyázni. Vagy lehet, hogy régen képes volt... de már nem az. Persze ez csak az én véleményem. Mivelhogy az én rajzaimon olyan ábrák jelennek meg ahol az emberek maguk alól próbáljak meg kiradirozni a földet. Kétsébesett és elvetemült arcok. De egy karakter sem állhat a fehér papiron üresen, hacsak az aki nézi nem képes mögéjük a világot a saját fejéből odavetiteni... nemigaz?
Nem vagyok ma képes többet kipréselni magambol... nemsokára folytatom az elmebeteg eszmefuttatásom...

.
.
.
.

Vasárnap, Február 15, 2009, Idő: 23:20

Nevetséges számomra egy picit néha-néha visszaolvasnom amit irok... vagyis... inkább szomorú. Nem is az, amit alkalom adtán leírok, hanem amikor visszaolvasva, mitha belenéznék a tükörbe: fókuszálok, de az arcom helyett csak karcolásokat, hegeket és sebeket látok. Ugye értitek?(néha olyan vagyok, mint valami skizó... rá kéne végre jönnöm ki is vagyok valójában) S ilyenkor, mikor hasonló szöveget okádik ki magából a lelkem, elszmorodom és nem azért mert olyan szomorú lenne az életem, hanem mert éppenhogy nem is lenne rá okom, hogy ilyet írjak, vagy, ha lenne is; miért tenném, mikor szeretem az életet és szeretem az embereket és nem oly szörnyű a világ! Viszonytagságokkal teli, de Marquez hihetetlenül rátapintott a lényegre búcsúlevelében, mikor azt mondta, "...hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik". Túl sok a pillanatnyi állapot... Odafent azt írtam az emberek rosszak, de ezt igazándiból csak ritkán érzem. Igen, olykor-olykor rosszak. Kaptam már pár "fejberúgást" az élettől, ahol az élet lábán az acélbetétes bakancs az ember volt. De ki ne kapott volna már. Nincs miért sopánkodni, mert az élet mégiscsak egy ragyogó vergődés. Csak a módját kell megadni. Mert csupán rajtunk múlik, hogy hogyan sétálunk végig rajta. Tesszük-e azt azt kihúzott vállakal, őszintén mosolyogva, vagy búskomor hitetlenkedéssel, úgy hogy arcunk hegeit nem forditjuk a tavaszi szellőben a ragyogó napsütésbe. Nos, s, hogy most mindebből mi a konklúzió? Azt mindenki döntse el magának. Számomra talán csupán annyi, hogy rá kellett döbbenjek menniyre ellentmondásosan élem az életem. But - On the other hand: egyszerűen csak vannak jó napok és rosszak:)

Kis Tavasz

A világ attól színes, hogy nem feketefehér... ma egy nagyon rövid időre beköszöntött Komáromba a tavasz, amitől nekem is erőre kapott a lelkem. Persze csak amíg haza nem értem, mert itthon az egyetlen esőfelhő a környéken is a mi házunk felett nyújtózott, s ez egy kicsit kiábrándított. De sebaj, mert már tudom, hogy van mit várni. Újra van cél a szemem előtt, ami nem más, mint a végtelen mélykék égbolt:)
Dél tájt kivánszorogtam egy bagóra a balkonra(fent, lakásunk legfelső, hetedik emeletén, ahonnét végtelen a kilátás) és olyanyira elkapott egy érzés a magas égtenger láttán, hogy majdnem sírva fakadtam. Egy röpke pillanatra nagyon boldogog voltam. Kicsit szomorú, de nagyon boldog. Sajgott a szívem... de talán mert minden amit láttam, minden amit el tudtam képzelni és minden amit éreztem csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégis hihetetlenül messze... de nem volt baj, hisz megtanultam már, hogy nem az égbolt az, amit meg kell fogni, hanem az érzés. És tudtam, ha egy percre megállok és megvárom, amig a szemem összeér a kékséggel, már egy részén túl leszek. Ami maradt, hogy szívemben átverekedjem magam gyönyörű emlékeim mostanra folytogatóvá vált, néma zugán, hogy kiérjek egy érintetlen tusztásra, ahol biztonságban leteríthetem felelevenedő élményeimet egy fájdalmasan tiszta és csodálatos égboltról.
A nap további részében már csak tengődtem. Édesapámmal való találkozásom 3ra volt időzítve, de előbb elindultam, mert már rugdalltak a lakás falai. Mikor kiértem a friss és kellemesen langyos levegőre újra minden gondom egy szempillantás alatt párolgott semmivé a kellemes napsütésbe és ez felbátorított. Mint a bolond, vigyorogva vágtam neki a kis utamnak. Többen is furcsa arcokat vágtak, biztos gondolhatták, hogy "ezt is most engedték ki valamelyik elmegyógyintézetből".:) De, ha hiszitek, ha nem, igazán olyanyira jól éreztem magam, hogy semmi sem tudott érdekelni, nem még, hogy ki is hozzon valami a sodromból. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy a kelleténél hamarább indultam, így volt időm a főút menti, apró parkban ejtőzni, amit ebben a gyönyörű időben bűn is lett volna kihagyni. Ennek köszönhetően el is ütöttem itt az időmet. Közben világmegváltó gondolatok cikáztak keresztül-kasul a fejemben és megetettem a szívemet egy csomó napfénnyel... elvégre sosem lehet tudni mikor adódik erre egy újabb alkalom. Rámrontott a már általam jól ismert hajléktalan "barátom", aki mindig ki tippel magának ha arra járok és nagy meglepetésemre meg is jegyezte, hogy már lejmolt tőlem párszor:) és a napom "i" betüjére a ponton igazándiból Ő tette fel, mert láthatólag neki is feldobta a kedvét a jó idő és ez engem méginkább mosolyra derített. Végül pedig nem pénzt kért, hanem egy kis kaját, ami óriási együttérzést váltott ki belőlem, mivel manapság köztudott, hogy a pénzt néhanyuk más dologra szórná el. De ennivaló sajnos nem volt nálam, igy mégiscsak néhány cent lett a vége. Ennek ellenére megígértem neki, hogy ha lesz nálam és összefutunk kisegítem egy kis élelemmel. Aztán megköszönte és arcán a ragyogó jókedvvel továbbsietett, ahogy én is édesapám elé.
5re hazaértünk, valamivel elszarakodtam az időt, átugrottam Koszhoz, aztan kitaláltuk, hogy leugrunk egy sörre. Éjfélre hazaértem és ittvagyok:) Megint szar az idő...

Néhány gondolat

Egy újabb nap... vagy inkább egy újabb éjszaka. Megannyi dolog rázta ma újra a fejem de a legriasztóbb mégis a felismerés volt... hogy egész életemben csak zúgnak a dolgok a fejemben és nem állok meg egy másodpercre sem, megszabadulni a gondolatoktól. Leülltem a konyhába a kisasztalhoz, az apró sarokba, ahol édesanyámmal alkalom adtán bagózás közben osztjuk egymásnak a észt és azon kaptam magam, hogy hömpölygök lefelé egy sípályan a szomorúság, a gondok és a betegségek lavinájával a fejemen. Rágyújtottam és hirtelen megakadt a szemem a lábamon, ahogy ritmusra dobol az idegességtöl. És(tudom, hogy a mondat elejét nemszokás éssel kezdeni) ekkor döbbentem rá, hogy muszáj megállnom egy percre. Lehúnytam a szemem és eszembe jutott néhány ismerősöm agykontrollos badarsága, amihez mondjuk én egy mukkot se értek, de teljesen mindegy is... mert elég volt lehúnyni azokat a szemeket és egyetlen percre kiverni mindent a fejemből, ahhoz, hogy a lelkem megnyugodjon. Jó volt egy lehelletnyi időre lesöpörni a vállaimról a gondokat. És elhihetitek, ha túl nagy a nyomás érdemes rásszánni egy percet, hogy kihányjátok magatokbol a gondolatokat. :) ... lehet, hogy már tényleg elhülyültem...

Franky, Please burn up the Sky...

There is always the possibility to find your way out of the dark...
(Sirály back door - zsittyő lesd meg helyettem is naplementekor kérlek)