Gondos gondola

Egy gondolat, mindig egy szál gondolat, az bánt engemet, amelyik sosem az ágyban, párnák közt halni meg. Zümmög a homlokom előtt, zizeg, suhog, buhog, óg, móg, magóg, baszkodik befelé, hogy mikor bejut kifelé baszkodja minden rációm. Lecsusszan, majd a torkot bibasztolja, birizgéli varjú csőrével, amitől az agyam sorozatban bedurran, kinyiffan, pirosra vált és bevillant néma horrorokat, mozaik életekre kipillant.
Tovább zuhan, a gondolat a gyomorba suhan, kifordul és átalakul, filléres pillangóraj távozik a beleimen keresztül, hogy egyetlenegy ésszerűtlenül hűtlen hűtött, szerelemtől fűtött részegséget leheljen a polcra, hol a többi énem tartom. Percek mennek, egók jönnek, percek jönnek, egók mennek, parázslanak, égnek fel az égre. Olyan sebességek váltják egymást, hogy minden gondolat értelmét veszítené, olyanyira, hogy sosem csúszna többé félre. Vagy félre, vagy stampóra, arra hajlana meg az égbolt, alacsonyan szennyezett tempóra...
Sajnálom, szívemből, hogy ellenetek rabolok időt, hogy jelentéktelen sorokkal szegényítem lelkeitek, hogy megrágott gondolatom küldöm felétek, mely ragyogó lényeteket mérgezi, mert gyáván, hullámzón az ésszerűt fékezi.