vasárnap, május 11, 2014

Gondos gondola

Egy gondolat, mindig egy szál gondolat, az bánt engemet, amelyik sosem az ágyban, párnák közt halni meg. Zümmög a homlokom előtt, zizeg, suhog, buhog, óg, móg, magóg, baszkodik befelé, hogy mikor bejut kifelé baszkodja minden rációm. Lecsusszan, majd a torkot bibasztolja, birizgéli varjú csőrével, amitől az agyam sorozatban bedurran, kinyiffan, pirosra vált és bevillant néma horrorokat, mozaik életekre kipillant.
Tovább zuhan, a gondolat a gyomorba suhan, kifordul és átalakul, filléres pillangóraj távozik a beleimen keresztül, hogy egyetlenegy ésszerűtlenül hűtlen hűtött, szerelemtől fűtött részegséget leheljen a polcra, hol a többi énem tartom. Percek mennek, egók jönnek, percek jönnek, egók mennek, parázslanak, égnek fel az égre. Olyan sebességek váltják egymást, hogy minden gondolat értelmét veszítené, olyanyira, hogy sosem csúszna többé félre. Vagy félre, vagy stampóra, arra hajlana meg az égbolt, alacsonyan szennyezett tempóra...
Sajnálom, szívemből, hogy ellenetek rabolok időt, hogy jelentéktelen sorokkal szegényítem lelkeitek, hogy megrágott gondolatom küldöm felétek, mely ragyogó lényeteket mérgezi, mert gyáván, hullámzón az ésszerűt fékezi.

csütörtök, április 03, 2014

vasárnap, március 30, 2014

Üvöltöző, dübörgő, óhajtott sóhajtozó

Kitörlöm, letörlöm, vissza teszem, kitörlöm, megírom, kitörlöm, delete, sztornó, egy csomó faszság, elborul, felborul, kiborul, csikorog az agyam a papíron, ott integet a fehér lapon. Vigyorog mint egy pincsi. Felemeli amije még maradt, akkor mondja, hogy nézz rám, milyen balga, marha, csalfa, béna léted. Mivé lettem, húzd ki a dugót, mert süketnéma ez a világ, térdel a nyakadon, a nyakamon az összes morális intervenciója ennek a pokoli szótlanságnak. A véráram dugóba fut, vissza folyik a szargödörbe, nekem integet. A két sarok valamelyikéből gúnyolódik. Felettem pedig csaknem eluralkodik, el hát, felettem a düh, ahogy arra gondolok, hogyan is fogok gondolni így az agyammal a papíron térdelve az egyetlen bejáratnál a halott félhomályban. Egy leheletnyi oxigén sem surranhat be, kikerül, csak fel ne frissítse a nyomorúságot. Ki ki ki, hol, hol, miért, kinek, kivel, hogyan, mennyi, ennyi menne. Ennyi tellik, ha nem ér révbe semmi levegő. Kiszaladok, hogy rám üvöltsön. Végül mindegy, úgysem hallom ha semmiből sehová tartó szavak csapkodnak mennyből náthás bilik végtelenül szurkos peremének. Ó, hogy mennyire gyűlöllek te zsivány jelen, te szajha, kérődző, zsémbes némber. Hogyan is regéljek ha átok ül ezen a lepcses dróton. Hogyan legyek bátor, cinkos krónikása ennek a létnek, ha agyam nem hajtja tandemben felfelé szívemet, ha nem társa egyetlen filléres éjszakámnak! Most segíts meg jóuram! Most mond, hogy mondjam, én pedig megteszem, hogy ésszel írok, megteszem, ha agyamnak is megteszi. Éjszakai merényletben elhunyt az napfény.

hétfő, március 17, 2014

Lepergethetünk megannyi lehetséges jövőt és valaha volt múltat, az egész élet így is csak nagy emlékezések és találkozások egyveleg elegye. Az idő gumiszagú zacskókba csomagol, elrabol és olyan járhatatlan ösvényeken rohan, nyakában a lelkeddel, melyeket még egyetlen madár sem jelölt ki halandó részére. A tétova talaj pedig, melyen létezned kellene, messze van a sóvár pálinkagőzös égbolttól, melyet huncut szemű, harmatos fecskék álmodtak bele egyetlen szíved szépségtől duzzadó, tintaszagú vermébe. Meg sem kérdezd honnét tudom, mert úgyis hazudna minden zabolátlan szavam.

néha-néha furcsa játékokat űz velünk a lét is, mintha örökös sokszínűségét bizonygatná egy-egy, a saját szórakoztatására kitalált bujdosóval. az egyik pillanatban még itt van, a másikban már amott. én pedig loholok, hogy elérjem, hogy végtelenszer vetődjek utána és nagy robajjal érjek földet gyerekes vigyorral arcomon, de óvatlanul otthagyok magamból sok kis darabot, így szóródok ezer törött cseréppé.

ha nem érted ne próbáld megérteni. én sosem értem csak létezem

kedd, március 11, 2014

Tervezet Április 23/2014 egy másik Muki szemével

ápr23 du - békés selye heroes gyülekező a pályaudvarok valamelyikén
kb 35-45 perccel később tárlatvezetés kerékgyártó(cenzúra) hűtőszekrényében, a 4L házi készítményű gyümölcsös szeszes ital minőségi ellenőrzése
este 19-20 körül érkezés az ukrán Artemovszk 38 vízi járműhöz, ahol felvesszük a kapcsolatot Muki fiáva
majd mások megtévesztése végett (vagy inkább kissé illuminált és izgatott tudatállapotunkban) mindannyian Muki fiának adjuk ki magunkat a járókelők előtt
kezünkbe markolunk egy aranysárga, kissé pezsgő, buborékokat felszínre verő, és fehér habbal belepett korsótmajd elvéknyult hanggal huhogva nyüvítünk a kezdődő muzsikára, megcsapkodjuk a cipőnk szélét
és többit a képzeletekre bízom



















































































* aláíras:
Egri MUKI

Anastasis

Lassan kigyullad a zöld a barlang falán ahogy felkavarodik ereimben újból az élet. Lassan lerázom magamról Prométheus roszdazabálta láncait, ahogy a tavasz is csókot lehel deres tarkómra. Motoszkál bennem újra ezer meg még egy világ. Az elmúlt évben csupán önmagam halovány árnyéka voltam, ha ez idő alatt valaki fel tette volna a kérdést, milyen nyomot hagytam a világ falán, vissza böfögök tán hitetlenül, hogy mi a frászt akar, továbbá, hogy takarodjon a paplanom alól, mert alvás van, kell a fasznak a prédikáció. Ma mégis valahogy más minden, valami ösztöneimre ébresztett, talán a tavasz, talán az újjászületés illata, vagy csak a felismerés, hogy létezik körülöttem élet. Annyi szín és illat mocorog bennem, mintha az összes múltam öntudatra ébredt volna egyetlen szárnycsapás ideje alatt. Nem mondhatom, hogy nehezemre esett eddig az élet, talán csupán a mindennapok gépszíjja tekert fátylat a szemem köré, minek köszönhetöen álmosabb lett a létezés. Ellenben a napokban újra felpezsdült a lelkem, a zene nem csak zümmög a fülemben, nem csak hallgatom, de hallom is és legföképp értem. Mintha gyalogoltam volna ezidáig egyre messzebre, hátra hagyva önmagam, ma pedig megkerültem ezt a gömböt és újra magamat látom magam elött. Annyiszor lejátszottam már ezt a játékot és sosme tanultam meg, hogy mikor távolodom önmagamtól forduljak meg és mérjem fel a távot. Mindenkinek meg akartma felelni, csupán egy apró részlet illant el a markomból, mégpedig önmagamnak megfelelni. De már repít is felfelé a mozgólépcsö álmos vermemböl bele a pezsgö életbe. folyt.köv.

csütörtök, március 06, 2014

illúzionál

Volt itt egy bejegyzés, de töröltem, mert semmi sem valós és valódi. Néha csak képzelem ezt a világot.

Prédikátor könyve 3. rész (részlet)
Károli Gáspár fordítása

1.  Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
2.  Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
3.  Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
4.  Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
5.  Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
6.  Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
7.  Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
8.  Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.
...

kedd, március 04, 2014

Vége

Így zárul eme angyali széria. Kevésbé finoman, mint amaz, mire mostan terelte tova képzeletem egy kósza gondolat, érted? Mert én sosem ...

hétfő, március 03, 2014

Legelő

szarvasok vagytok, űzött vadak akiket a halál kerget mindennemű bolondságba, abba bele. én meg itt ücsörgök újra, saját magam sötét vermében. a cellám közepén egy óriási üstben főnek a gondolataim sótlanul, hiányzik belőle a só, a tűz, a vágy, a lenni akarás, a halál sincs sehol, bolondokat kerget. hát, hogy is lehetne ízes a levesem, ha már nem táncol benne az élet hevesen, mint a szél napnyugtakor vagy egy tavaszi hajnalon, karöltve a sötét meg nem születéssel. hiábba izzik a tüz parazsa, pattog, prüszköl, füstöl a nedves fa, amely a hideg tüzet szítaná, hogy véremet szítaná a sötétség. Itt a pokol az üstben, ebben fortyog az összes idő, ide gyült a füstbe a jelen, a múlt és az örök jövő. mind a pokolé lesz, a peremén táncoltok úgyis mindannyian, ti űzött vadak, kik itt vagytok már, itt, rég a gondolataimban, itt a szavak tengerén, a zománc peremén. fortyogtok itt, űzött vadak, a múltnak meséltek jelennel, jövőt reméltek minden bűnös multatokkal.... igenis bünös, igenis vadak. a haláléi vagytok hát mind!

Fohász egy elveszett múzsának

Jöjj álom barátom, fogd a kezem s keringőzzünk a visszajáró emlékek Elysiumi mezejére. Mutass nekem mutass, végtelen nyomort és vigaszt, erőt, gyengeséget, viharos, haragra gerjedt gyengéd szenvedélyt. Engedd, hogy öledbe boruljak és ringass vadul. Kéjesen-éhesen, míg süketen el nem hagy a vér, hogy mikor átérek, az éjszaka túloldalán hideg tenyerű angyalok vendégeljenek terítetlen asztaloknál, míg újra utól nem ér a hajnal, mint megannyi másnapon. Szeress álom, szeress, ahogy még azt sosem tetted!
Kattan a ravasz, csattan a kakas, dördül a lövés, süvít a felismerés, mely átvezet minden kopott hajnalon. Utat mutat s közben gúnyolódik az időn, a téren, az anyagon, kineveti minden kicsinyes, önbíráskódó éneteket... szöget üt a fejemben és nézd, hogy gurul, az élőket hátra hagyva gördül a bolondok aranya bele a zsebedbe. Meredek a lejtő, de egyet se félj, hamarosan a testedhez ér. Bele a zsebedbe. Ott nyújtózik majd minden értelem, mit itt keresve sem lelhetsz. Így hát, ha tanácsra fanyarodnál az értelmet a zsebedben keresd, máshogyan csak az Isten szele süvít majd homloklebenyed kiégett labürinthoszaiban, hogy kislányos könnyeket csaljon elő arcod legsötétebb poklaiból. Onnét ordít, bömböl a világra minden formalin szagú angyalod, mit az évek zománcos tornácán meg nem zaboláztál. Ez a követendő büntetése minden lénynek, kit még nem tett álattá az élet...

Önnönmegigazítódás

fekszem a porban s porrá leszek, oda tartok ahonnan te jöttél, oda vezetsz, honnan én mennék. kanyarokkal teli haragodba fulladva fekszem, mélysötét levegő fojtja meg a tüdőm a lelkem és a testem. a beleim az agyamon tekergő kígyóként visítanak ritalin után, hogy az tompítsa halott angyalok tarkómhoz ragadt néma leheletét. újfent tudatom küszöbének legszélére tapadt egy kilincs, kulcs és zár nélkül tart zárva minden ajtót, mely engem nyitna magam elől, hogy ne égessem az őszinték éjszakáját, hogy ne perzseljem szakrális legelőd liliomjait. Én vagyok a grimoire, te leszel az inkantáló kórus, felolvasol, kiolvasol ráolvasol, leolvasol, de csupán az én kérésem teljesül majd; egyetlen valóság létezik csupán, az egyetlenegy és igaz lenni akarás: az idő derekán térdepelve porrá lenni...

csütörtök, január 30, 2014

Vesztesek Gyözelmei

A sok jóindulat, a kevés öröm, egy csipet vezeklés, mérhetetlen alázat, a szemernyi kíváncsiság, végtelen ragaszkodás az életben maradáshoz, az apró előzekenység, a szeretet, a szerelem, álomvilágban az álom, fában a ránc, koronában a megsárgult levél közben gyengéden gyengének, elveszettnek, tehetetlennek, lehetetlennek, nincstelennek, nyomorúságosnak, érdektelennek, jelentéktelennek, eltiporhatónak, semminek lenni... Győztesnek lenni ennyi.

csütörtök, január 02, 2014

~Valami meleg lében, leves e húgy, vagy valaki vére, mindegy mondom~

Koros fák gyökereiből lesz a haláltól a dús koronákig az élet. Élettől halálig és fordítva versenyzünk a kéreg barázdai közt fel s alá mi hangyák, mint árva szellemek a meg nem nevezett országúton. Keveredünk, ösztönösen szüntelenül, keringünk ösztöntelenül íratlan pályakon, melyeket oly sokszor bejártak már, leragták, nálunknál nagyobb lények sekélyes medreiket ásván. Halálból haladunk s fel az életbe tesszük önmagunkat. Átalakulunk, zöldellünk, ragyogunk, mutatjuk a napnak hiú örökkévalóságunk, mígnem egy szárnycsapás ideje alatt megjelennek örökségünk első jelei, létezésünk lassan elérkezik végének kezdeteihez, majd beköszön az örökké visszajáró ősz is, hogy gunyoros vigyorral az arcán zörgesse mulandóságunk béklyóit. Az idö. Az idő újra órajára mutatva az égbolton integet, megzizzen a lomb, majd az első szellő, mint gyengéd szerető egy kiadós dugás után, angyali mozdulatokkal cirógatja egyre fáradó tekintetünk. Elsétál kecsesen, majd kisvártatva vissza siet, jeges arccal visszatér, hogy megtépázza, felperzselje becsvágyó lényünk összes hiú gondolatát. Minduntalan erősodni latszó megszűntetni akarása sárgábbra és fakóbra festi egykoron fiatalon zöldellő sziveinket. S mikor elsodor már csupán a halhatatlanok kapaszkodnak az ágak közt, kényelmes fotelekből nézik hogyan halnak meg az élni vágyók egy lángoló szeptemberi hajnalon. 

Merendú? Milyen szó ez?

Robusztus fák kérges törzsén tekergek én ma, mint az agyatok pálinkás zeg-zugaiban bújdosó, kulcsra zárható, eleven őrület. Addig folytogatom, mígnem az utolsó levél is kénes lángra lobbanva sikolt az égre megálljt a csillagok értelmetlen harcának a hajnallal. Ki tudja? Talán még a halott félhomály is megcsillan néhány selyem zakóban rejtőzö unikornis síma talpán...

Belőlem szólnak a kürtök

Saját fotó
„Ha akarom, ha nem, mindent el kell mondanom neked. Különös befolyásod van reám. Ha egyszer bűnt követnék el, idejönnék és bevallanám teneked. Te pedig megértenél.” (Oscar Wilde)