Me-se
–Kaukázus-
Éjszaka álmodtam. Egy világot… egy életet, melyben az emberek nem kaphattak szerepet. Szerettem volna, ha sosem ér véget, ha örökké bennrekedhetek halál és lét birodalma között, de tudtam, hogy mint minden más, ez is véget ér egyszer… Ezerszer…
Éjszaka álmodtam… Egy mesét… Melyben egy kis időre porszem lettem, a legapróbb porszem, aki valaha is élt e földön. A világ, ahová sodródtam üres és érintetlen volt, mégis átjárta a gyönyörűség. Az enyém. Boldogan és önfeledten sodródtam végtelen tájak festői képeit átszelve, leghűbb társam, Szél oldalán. Csak lebegtem, szálltam tova zöld legelők magányosan bólogató hársfái felett, megfeledkezve minden gondok bajáról. Orcámat hűsítő fuvallatok cirógatták, mialatt én egyre feljebb és feljebb keveredtem, bele a mélykék égboltba, át a határtalan végtelenségen. Megtanultam mi is az a szabadság. S tudtam, hogy többé nem számit ki voltam. Eldobtam magamtól a lét korlátait és valaki lettem… Álmodtam.
Bejártam hatalmas és mindentudó Földet. Sétáltam lombos erdők nyirkos koronái alatt. Átvágtam szomorú sivatagokon, melyeknek égboltjai aranyszínű könnyeket hullajtva sóhajtoztak. Elsajátítottam Tűznek mesterségét, megtaláltam Világnak lelkem legmélyebb bugyraiba rejtett titkos tanításait. Jártam végtelen óceánokon, melyeknek erős és tekintélyt parancsoló hullámain élesen csillogtak Napnak sugarai s melyeken az égbolt mélykéken remegett. Víz pedig csak sodort egyik parttól a másikig. S ahogy telt-múlt az idő érzetem, hogy lassan itt kell hagynom kicsiny világomat. Lemorzsolódtam… Minél messzebb jutottam annál kevesebb lettem. Minél többet tudtam meg Életről, annál közelebb kerültem Halálhoz… Éreztem, hogy átesek, mint mikor a madarak óriási sebességnél elveszítik egyensúlyukat és… Én is elveszítettem…
Véget ért egy álom és kezdődött az élet… Vissza kellett térnem a száműzetésembe. Minden reggel újra és újra visszaestem a tudatlan szürke tömegbe… felébredtem.
