Üvöltöző, dübörgő, óhajtott sóhajtozó

Kitörlöm, letörlöm, vissza teszem, kitörlöm, megírom, kitörlöm, delete, sztornó, egy csomó faszság, elborul, felborul, kiborul, csikorog az agyam a papíron, ott integet a fehér lapon. Vigyorog mint egy pincsi. Felemeli amije még maradt, akkor mondja, hogy nézz rám, milyen balga, marha, csalfa, béna léted. Mivé lettem, húzd ki a dugót, mert süketnéma ez a világ, térdel a nyakadon, a nyakamon az összes morális intervenciója ennek a pokoli szótlanságnak. A véráram dugóba fut, vissza folyik a szargödörbe, nekem integet. A két sarok valamelyikéből gúnyolódik. Felettem pedig csaknem eluralkodik, el hát, felettem a düh, ahogy arra gondolok, hogyan is fogok gondolni így az agyammal a papíron térdelve az egyetlen bejáratnál a halott félhomályban. Egy leheletnyi oxigén sem surranhat be, kikerül, csak fel ne frissítse a nyomorúságot. Ki ki ki, hol, hol, miért, kinek, kivel, hogyan, mennyi, ennyi menne. Ennyi tellik, ha nem ér révbe semmi levegő. Kiszaladok, hogy rám üvöltsön. Végül mindegy, úgysem hallom ha semmiből sehová tartó szavak csapkodnak mennyből náthás bilik végtelenül szurkos peremének. Ó, hogy mennyire gyűlöllek te zsivány jelen, te szajha, kérődző, zsémbes némber. Hogyan is regéljek ha átok ül ezen a lepcses dróton. Hogyan legyek bátor, cinkos krónikása ennek a létnek, ha agyam nem hajtja tandemben felfelé szívemet, ha nem társa egyetlen filléres éjszakámnak! Most segíts meg jóuram! Most mond, hogy mondjam, én pedig megteszem, hogy ésszel írok, megteszem, ha agyamnak is megteszi. Éjszakai merényletben elhunyt az napfény.