Anastasis

Lassan kigyullad a zöld a barlang falán ahogy felkavarodik ereimben újból az élet. Lassan lerázom magamról Prométheus roszdazabálta láncait, ahogy a tavasz is csókot lehel deres tarkómra. Motoszkál bennem újra ezer meg még egy világ. Az elmúlt évben csupán önmagam halovány árnyéka voltam, ha ez idő alatt valaki fel tette volna a kérdést, milyen nyomot hagytam a világ falán, vissza böfögök tán hitetlenül, hogy mi a frászt akar, továbbá, hogy takarodjon a paplanom alól, mert alvás van, kell a fasznak a prédikáció. Ma mégis valahogy más minden, valami ösztöneimre ébresztett, talán a tavasz, talán az újjászületés illata, vagy csak a felismerés, hogy létezik körülöttem élet. Annyi szín és illat mocorog bennem, mintha az összes múltam öntudatra ébredt volna egyetlen szárnycsapás ideje alatt. Nem mondhatom, hogy nehezemre esett eddig az élet, talán csupán a mindennapok gépszíjja tekert fátylat a szemem köré, minek köszönhetöen álmosabb lett a létezés. Ellenben a napokban újra felpezsdült a lelkem, a zene nem csak zümmög a fülemben, nem csak hallgatom, de hallom is és legföképp értem. Mintha gyalogoltam volna ezidáig egyre messzebre, hátra hagyva önmagam, ma pedig megkerültem ezt a gömböt és újra magamat látom magam elött. Annyiszor lejátszottam már ezt a játékot és sosme tanultam meg, hogy mikor távolodom önmagamtól forduljak meg és mérjem fel a távot. Mindenkinek meg akartma felelni, csupán egy apró részlet illant el a markomból, mégpedig önmagamnak megfelelni. De már repít is felfelé a mozgólépcsö álmos vermemböl bele a pezsgö életbe. folyt.köv.