Legelő

szarvasok vagytok, űzött vadak akiket a halál kerget mindennemű bolondságba, abba bele. én meg itt ücsörgök újra, saját magam sötét vermében. a cellám közepén egy óriási üstben főnek a gondolataim sótlanul, hiányzik belőle a só, a tűz, a vágy, a lenni akarás, a halál sincs sehol, bolondokat kerget. hát, hogy is lehetne ízes a levesem, ha már nem táncol benne az élet hevesen, mint a szél napnyugtakor vagy egy tavaszi hajnalon, karöltve a sötét meg nem születéssel. hiábba izzik a tüz parazsa, pattog, prüszköl, füstöl a nedves fa, amely a hideg tüzet szítaná, hogy véremet szítaná a sötétség. Itt a pokol az üstben, ebben fortyog az összes idő, ide gyült a füstbe a jelen, a múlt és az örök jövő. mind a pokolé lesz, a peremén táncoltok úgyis mindannyian, ti űzött vadak, kik itt vagytok már, itt, rég a gondolataimban, itt a szavak tengerén, a zománc peremén. fortyogtok itt, űzött vadak, a múltnak meséltek jelennel, jövőt reméltek minden bűnös multatokkal.... igenis bünös, igenis vadak. a haláléi vagytok hát mind!