Önnönmegigazítódás

fekszem a porban s porrá leszek, oda tartok ahonnan te jöttél, oda vezetsz, honnan én mennék. kanyarokkal teli haragodba fulladva fekszem, mélysötét levegő fojtja meg a tüdőm a lelkem és a testem. a beleim az agyamon tekergő kígyóként visítanak ritalin után, hogy az tompítsa halott angyalok tarkómhoz ragadt néma leheletét. újfent tudatom küszöbének legszélére tapadt egy kilincs, kulcs és zár nélkül tart zárva minden ajtót, mely engem nyitna magam elől, hogy ne égessem az őszinték éjszakáját, hogy ne perzseljem szakrális legelőd liliomjait. Én vagyok a grimoire, te leszel az inkantáló kórus, felolvasol, kiolvasol ráolvasol, leolvasol, de csupán az én kérésem teljesül majd; egyetlen valóság létezik csupán, az egyetlenegy és igaz lenni akarás: az idő derekán térdepelve porrá lenni...