A világ attól színes, hogy nem feketefehér... ma egy nagyon rövid időre beköszöntött Komáromba a tavasz, amitől nekem is erőre kapott a lelkem. Persze csak amíg haza nem értem, mert itthon az egyetlen esőfelhő a környéken is a mi házunk felett nyújtózott, s ez egy kicsit kiábrándított. De sebaj, mert már tudom, hogy van mit várni. Újra van cél a szemem előtt, ami nem más, mint a végtelen mélykék égbolt:)
Dél tájt kivánszorogtam egy bagóra a balkonra(fent, lakásunk legfelső, hetedik emeletén, ahonnét végtelen a kilátás) és olyanyira elkapott egy érzés a magas égtenger láttán, hogy majdnem sírva fakadtam. Egy röpke pillanatra nagyon boldogog voltam. Kicsit szomorú, de nagyon boldog. Sajgott a szívem... de talán mert minden amit láttam, minden amit el tudtam képzelni és minden amit éreztem csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégis hihetetlenül messze... de nem volt baj, hisz megtanultam már, hogy nem az égbolt az, amit meg kell fogni, hanem az érzés. És tudtam, ha egy percre megállok és megvárom, amig a szemem összeér a kékséggel, már egy részén túl leszek. Ami maradt, hogy szívemben átverekedjem magam gyönyörű emlékeim mostanra folytogatóvá vált, néma zugán, hogy kiérjek egy érintetlen tusztásra, ahol biztonságban leteríthetem felelevenedő élményeimet egy fájdalmasan tiszta és csodálatos égboltról.
A nap további részében már csak tengődtem. Édesapámmal való találkozásom 3ra volt időzítve, de előbb elindultam, mert már rugdalltak a lakás falai. Mikor kiértem a friss és kellemesen langyos levegőre újra minden gondom egy szempillantás alatt párolgott semmivé a kellemes napsütésbe és ez felbátorított. Mint a bolond, vigyorogva vágtam neki a kis utamnak. Többen is furcsa arcokat vágtak, biztos gondolhatták, hogy "ezt is most engedték ki valamelyik elmegyógyintézetből".:) De, ha hiszitek, ha nem, igazán olyanyira jól éreztem magam, hogy semmi sem tudott érdekelni, nem még, hogy ki is hozzon valami a sodromból. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy a kelleténél hamarább indultam, így volt időm a főút menti, apró parkban ejtőzni, amit ebben a gyönyörű időben bűn is lett volna kihagyni. Ennek köszönhetően el is ütöttem itt az időmet. Közben világmegváltó gondolatok cikáztak keresztül-kasul a fejemben és megetettem a szívemet egy csomó napfénnyel... elvégre sosem lehet tudni mikor adódik erre egy újabb alkalom. Rámrontott a már általam jól ismert hajléktalan "barátom", aki mindig ki tippel magának ha arra járok és nagy meglepetésemre meg is jegyezte, hogy már lejmolt tőlem párszor:) és a napom "i" betüjére a ponton igazándiból Ő tette fel, mert láthatólag neki is feldobta a kedvét a jó idő és ez engem méginkább mosolyra derített. Végül pedig nem pénzt kért, hanem egy kis kaját, ami óriási együttérzést váltott ki belőlem, mivel manapság köztudott, hogy a pénzt néhanyuk más dologra szórná el. De ennivaló sajnos nem volt nálam, igy mégiscsak néhány cent lett a vége. Ennek ellenére megígértem neki, hogy ha lesz nálam és összefutunk kisegítem egy kis élelemmel. Aztán megköszönte és arcán a ragyogó jókedvvel továbbsietett, ahogy én is édesapám elé.
5re hazaértünk, valamivel elszarakodtam az időt, átugrottam Koszhoz, aztan kitaláltuk, hogy leugrunk egy sörre. Éjfélre hazaértem és ittvagyok:) Megint szar az idő...
Dél tájt kivánszorogtam egy bagóra a balkonra(fent, lakásunk legfelső, hetedik emeletén, ahonnét végtelen a kilátás) és olyanyira elkapott egy érzés a magas égtenger láttán, hogy majdnem sírva fakadtam. Egy röpke pillanatra nagyon boldogog voltam. Kicsit szomorú, de nagyon boldog. Sajgott a szívem... de talán mert minden amit láttam, minden amit el tudtam képzelni és minden amit éreztem csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégis hihetetlenül messze... de nem volt baj, hisz megtanultam már, hogy nem az égbolt az, amit meg kell fogni, hanem az érzés. És tudtam, ha egy percre megállok és megvárom, amig a szemem összeér a kékséggel, már egy részén túl leszek. Ami maradt, hogy szívemben átverekedjem magam gyönyörű emlékeim mostanra folytogatóvá vált, néma zugán, hogy kiérjek egy érintetlen tusztásra, ahol biztonságban leteríthetem felelevenedő élményeimet egy fájdalmasan tiszta és csodálatos égboltról.
A nap további részében már csak tengődtem. Édesapámmal való találkozásom 3ra volt időzítve, de előbb elindultam, mert már rugdalltak a lakás falai. Mikor kiértem a friss és kellemesen langyos levegőre újra minden gondom egy szempillantás alatt párolgott semmivé a kellemes napsütésbe és ez felbátorított. Mint a bolond, vigyorogva vágtam neki a kis utamnak. Többen is furcsa arcokat vágtak, biztos gondolhatták, hogy "ezt is most engedték ki valamelyik elmegyógyintézetből".:) De, ha hiszitek, ha nem, igazán olyanyira jól éreztem magam, hogy semmi sem tudott érdekelni, nem még, hogy ki is hozzon valami a sodromból. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy a kelleténél hamarább indultam, így volt időm a főút menti, apró parkban ejtőzni, amit ebben a gyönyörű időben bűn is lett volna kihagyni. Ennek köszönhetően el is ütöttem itt az időmet. Közben világmegváltó gondolatok cikáztak keresztül-kasul a fejemben és megetettem a szívemet egy csomó napfénnyel... elvégre sosem lehet tudni mikor adódik erre egy újabb alkalom. Rámrontott a már általam jól ismert hajléktalan "barátom", aki mindig ki tippel magának ha arra járok és nagy meglepetésemre meg is jegyezte, hogy már lejmolt tőlem párszor:) és a napom "i" betüjére a ponton igazándiból Ő tette fel, mert láthatólag neki is feldobta a kedvét a jó idő és ez engem méginkább mosolyra derített. Végül pedig nem pénzt kért, hanem egy kis kaját, ami óriási együttérzést váltott ki belőlem, mivel manapság köztudott, hogy a pénzt néhanyuk más dologra szórná el. De ennivaló sajnos nem volt nálam, igy mégiscsak néhány cent lett a vége. Ennek ellenére megígértem neki, hogy ha lesz nálam és összefutunk kisegítem egy kis élelemmel. Aztán megköszönte és arcán a ragyogó jókedvvel továbbsietett, ahogy én is édesapám elé.
5re hazaértünk, valamivel elszarakodtam az időt, átugrottam Koszhoz, aztan kitaláltuk, hogy leugrunk egy sörre. Éjfélre hazaértem és ittvagyok:) Megint szar az idő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése