kitaláltam

Az élet egy nagy rajz... egy karikatúra. Az utóbbi időben kezdem érezni, hogy az enyémet elég ügyetlenül rajzolják... Próbálom a kontúrokat erősiteni, de valaki mindig beleradiroz. Azon tűnődtem, lehet filccel kéne próbálkoznom, de annak az a hátulütője, hogy ha valamit elrontasz már soha többé nemfogod tudni eltüntetni... Furcsa, hogy valaki tökéletes munkát végzett az égen, a tengereken, az óceánokon az állatokon és mindenen ami nem emberi... Aztán mikor arra került a sor, hogy az embereket kellett papirra vetni a munkát elrontották. Nem állitom, hogy elnagyolták, inkább pont az ellenkekőjét: hogy valaki túl aprólékosra tervezte, aztán a kezébe adott egy másik ceruzát amivel előszeretettel elbaszhatja a saját életét. Persze az a valaki mindig kézben tartja a dolgokat ott fent... de szerintem ennyi agyatlan lényre, mint amennyien vagyunk még ő sem képes vigyázni. Vagy lehet, hogy régen képes volt... de már nem az. Persze ez csak az én véleményem. Mivelhogy az én rajzaimon olyan ábrák jelennek meg ahol az emberek maguk alól próbáljak meg kiradirozni a földet. Kétsébesett és elvetemült arcok. De egy karakter sem állhat a fehér papiron üresen, hacsak az aki nézi nem képes mögéjük a világot a saját fejéből odavetiteni... nemigaz?
Nem vagyok ma képes többet kipréselni magambol... nemsokára folytatom az elmebeteg eszmefuttatásom...

.
.
.
.

Vasárnap, Február 15, 2009, Idő: 23:20

Nevetséges számomra egy picit néha-néha visszaolvasnom amit irok... vagyis... inkább szomorú. Nem is az, amit alkalom adtán leírok, hanem amikor visszaolvasva, mitha belenéznék a tükörbe: fókuszálok, de az arcom helyett csak karcolásokat, hegeket és sebeket látok. Ugye értitek?(néha olyan vagyok, mint valami skizó... rá kéne végre jönnöm ki is vagyok valójában) S ilyenkor, mikor hasonló szöveget okádik ki magából a lelkem, elszmorodom és nem azért mert olyan szomorú lenne az életem, hanem mert éppenhogy nem is lenne rá okom, hogy ilyet írjak, vagy, ha lenne is; miért tenném, mikor szeretem az életet és szeretem az embereket és nem oly szörnyű a világ! Viszonytagságokkal teli, de Marquez hihetetlenül rátapintott a lényegre búcsúlevelében, mikor azt mondta, "...hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik". Túl sok a pillanatnyi állapot... Odafent azt írtam az emberek rosszak, de ezt igazándiból csak ritkán érzem. Igen, olykor-olykor rosszak. Kaptam már pár "fejberúgást" az élettől, ahol az élet lábán az acélbetétes bakancs az ember volt. De ki ne kapott volna már. Nincs miért sopánkodni, mert az élet mégiscsak egy ragyogó vergődés. Csak a módját kell megadni. Mert csupán rajtunk múlik, hogy hogyan sétálunk végig rajta. Tesszük-e azt azt kihúzott vállakal, őszintén mosolyogva, vagy búskomor hitetlenkedéssel, úgy hogy arcunk hegeit nem forditjuk a tavaszi szellőben a ragyogó napsütésbe. Nos, s, hogy most mindebből mi a konklúzió? Azt mindenki döntse el magának. Számomra talán csupán annyi, hogy rá kellett döbbenjek menniyre ellentmondásosan élem az életem. But - On the other hand: egyszerűen csak vannak jó napok és rosszak:)