Aconitum Virorum

avagy

Csendélet a sziklakertben

Belép a roskadozó viktoriánus házba... Az ajtó nyikorogva feljajdul. A padlón mélyen hever a por, szemétbe és állati ürülékbe burkolózva; fény aligha szűrődik be a maszatos, bedeszkázott ablakokon. Szemben a folyósó elveszik a jelen tegnapokat rikoltozó magányába. A falakról sóhajtozó tapétákon penész, sár, húgyfoltok. A villanyvezetékek a plafonból jelzik, hogy ott egykoron cicomás csillár libegett. Jobb oldalt leszakadt beltéri lépcső mered a nagy fekete semmibe. Nyers hús, oszló patkányszag fintorog a levegőben. Bal oldalt boltív, tovább a szalon, melyben egy öreg, kiégett kandalló ásít. A terem üres, rengeteg szemét, vakolat, mocskos tapétafoszlányok és Ő - egy demolált, ócska kárpittal bevont heverőn elnyúlva, a nincstelen sivárság közepén; meztelen testén a besurranó alkonyat néhány lopott sugara táncol, ahogy vonaglik a piros kanapén, melynek színe egybevág ajkainak vérvörös kontúrjaival. A szoba lassan, mint egy ócska vödör, megtelik nedves sóhajokkal; apró, rózsaszín mellbimbói keményen meredeznek az ég felé gömbölyű melleiről; patyolattiszta, hófehér bőre őrülten sikoltja át a poros félhomályt... Csak áll és bámul kikerekedett szemekkel; a romos boltív alól nézi a nőt, aki örűlt szenvedéllyel csúsztatja tenyerét fel alá tökéletes testén. Combjai feszülnek, hasfala keményedik, hosszú nyakán megjelenik egy lüktető ér, melyen kanyarog egy csepp izzadság s óvatosan legördül a kulcssontjára. Fejét hátrahajtva körbenyalja ajkait... Mikor lángolva elér a csúcsra megdermed, majd ellazul és elernyed. A férfi még mindig mozdulatlan áll a leélt küszöbnél a boltív árnyékában s lopva legelteti szemét a kreatúrán; aki, mint a holtak; pislantás nélkül mered a plafonra; lassan, magát megtámasztva felüll. Erejét vesztve kiül a kanapé szélére, szembe a férfival. Erősen összezárt combjaira hajtja fejét, bele a tenyerébe, miközben keményedő bimbói érintik fehér lábait és zokogni kezd. Esőt sír az éterbe. Hibátlan hátán kirajzolódnak az izmok a halk zokogástol. Csapzott fekete haja majdnem a földet súrolja. Belekapaszkodik valami huzat, meglibben s megmutatja a megsárgult esőcseppeket, melyek óvatosan kúsznak le a hófehér, tündéri lábakon; lábfejéről a mocskos fapadlóra, hogy megtöltsék a termet a friss eső illatával.

Hirtelen felpillant, nekidől a kanapé háttámlájának s csábos tekintetével figyeli a férfit. Mintha tudná, hogy az látta a rituálét. Mintha mindezidáig őrá várt volna. Sötétkék már-már lilás írisze izzik a könynektől, ajkait mégis mosolyra húzza. Teste, mint a Hold, átragyogja a felkavarodott port. Kivillanak a fogai, ahogy hangosan felnevet. A férfi elvarázsolva szédül el a pokol bejáratában, mikor a nő egy újabb hirtelen mozdulattal kitárja combjait és megmutatja mindenét, kitárulkoznak szirmai... Kézfejét a térdéről indítja, s lassan közeledik combja belső falán nedves virágához. Nem veszi le szemeit a férfiról. Egyre közelebb csábítja, mint préda a ragadozót. Ujjaival kéjesen köröz szeméremajkain, miközben másik kezével csiklóját izgatja. Fejét újfent hátrahajtja, a nyitott szája sarkán kipirult arcára csordul némi nyál ,majd cseppen a csontos vállára. Lassan őrült eksztázisba ringatja magát. Szirmai ontják magukból a mézédes nedüt, mely a vörös kanapét bordóra festi halkan kígyózó, feszes feneke alatt. Az alak a boltív alatt már megfeletkezett róla merre jár, hogy ki ő valójában és honnét jött; kikerekedett szemekkel, lassan közelít. A szoba falai leomlanak előtte beszűkült tudatállapotában. Apró léptekkel araszol előre, mint aki a sötétben tapogatózik, majd megtorpan.

Az élvezet zaja betölti az öreg házat. A hosszú ujjak, melyek fel alá siklanak, most mélyen a hüvelybe hatolnak, a nő az égető kéjtől megvadulva egy pillanatra meggörbül. Bal kezét csiklójáról szeméremdombjára csúsztatja, lassan halad felfelé tökéletes hasán, miközben másik keze megfeszül, az izomzat óvatosan kirajzolódik. Csuklója ritmusra mozog, ki-be, egyre erősebben, egyre gyorsabban. Szapora lélegzete párát vet az éterbe. Mellkasa ezüstben csillog az izzadtságtól. Bal keze eléri melleit és vadul belekapaszkodik, tenyere kemény mellbimbóin köröz. Hosszú sóhajok ölelik a szemétben úszó termet. Beleharap alsó ajkába, majd nyelvével megnyalja azt. A férfi pedig újra elindul a sötétségbe, ezúttal hevesebben, már-már rohanva, át a romokon; megbotlik és ama pillanatban, mikor térdre zuhan a mocskos kanapé előtt, a nő kővé dermed és sikoltva élvez el. Egész teste beleremeg az orgazmusba. Levegőért kapkod, miközben a lábai előtt heverő tébolyult áhitattal nézi az élvezetbe vadult testet. Őrület sugárzik a szemeiből. A nő kihúzza ujjait és élettelenül leengedi kezeit maga mellé. Táncol a csillár, táncol a plafon keringőzik a kanapé, ahogy lassan abbamarad a remegés. Felemeli a fejét és gúnyos tekintetét a térdeplőre szegezi. Erőtlenül előrehajol, ujjait még egyszer magába mártja, majd a férfi ajkaira tapasztja, aki a szájába veszi azt és lenyalja minden cseppjét. Közben a mezítelen lény hangos hahotába kezd, amit az esdeklő észre sem vesz a vad mámorban.

Néhány másodperc elteltével a nő egy erős mozdulattal elrántja a kezét, arcon csapja a férfit és újra elejt egy őrült kacajt, aminek hatására az alak feleszmél öntudatlanságából; hirtelen lábra állna, de úgy zuhan a szemétbe, mint egy darab kő. A méreg egy szempillantás alatt szétterjedt a testében, légzése elnehezedett. Az egész szoba elmozdult a tengelye mentén, elindult és hömpölygött lefelé az ördögi csendbe. A szívverése, mint egy kimerült falióra; egyre erőtlenebbül és egyre lassabban zajongott saját fejében. Hallotta, ahogy lecseng az élete és eltünik a porban. A nő láthatóan jól szórakozott az elmúláson. Kegyetlen kacaja a férfi tudatában gyorsan halkult és távolodott, mígnem teljesen megszünt. Az idegen pedig kilehelte magábol az életet.

A meztelen szépség néhány percig még nézte a halottat, elejtett egy fintort, mikor letörölte arcáról az izzadtságot; majd felállt átlépett felette és a hátsó ajtón távozott a virágoskertbe.