(Kép: Gustave Dore - Inferno 32)

Déjà Vu

1.

Amikor felriadtam testem tűzforró volt, homlokomon gyöngyözött a verejték, patakokban folyt rólam a víz. Égtem! Sikoltottam volna, ha száraz torkom engedi, de ehelyett levegőért kapkodtam, miközben valamilyen iszonyatos sípoló hangot hallattam. A kitárt ablakon úgy dőlt be a hideg levegő, mint csapból a fagyos víz, lángoló testem mégis lüktetett. A szoba pedig... A szoba üres volt... Csak a csendet és magányt láttam vendégül, ami gyorsan feloszlatta minden rettegésemet. Újra rá kellett, hogy döbbenjek: Egyedül vagyok, nincs már itt velem és többé nem is lesz. Amióta az a buta baleset megtörtént még csak fel sem hívott... Szó nélkül sétált ki az életemből. Fogta magát és felszívódott. Igaz minden oka megvolt rá. Engem pedig hátra hagyott, hadd kergessek üres kérdéseket egy üres szobában... Szívembe beköltözött a fojtogató szomorúság, újra és újra üresség szállt lelkemre. Arcomat a kezembe temettem, a kicsapódott verejtéktől ragadt mindenem. Szükségem volt egy zuhanyra és egy pohár hideg vízre, s mindeközben olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha mindezt már lejátszottam volna a fejemben. Az óra hajnali fél-hármat mutatott. Az ablak felé vettem az irányt, fázni kezdtem és semmi esetre sem hiányzott egy megfázás. Mialatt becsuktam, szép lassan a kocsifelhajtóra tévedt a szemem és a kedvenc kis négykerekűm jutott eszembe. Feltörtek belőlem a baleset napjának apró sebei. Láttam magam előtt a kocsit, ahogy az óriási fába fúródva hever, egy isten háta mögötti mellékút mentén. A fejemben tükröződött az alkonyat sugarainak gyermekded játéka berepedezett szélvédőjén. Aznap szerencsénk volt – gondoltam... Máig nem értem hogyan élhettük túl mindketten az ütközést... De ez már nem számit. Többé semmi sem számit – a szavak, elhagyva ajkamat, poros szobám ócska falainak csapódva visszhangoztak és én összerezzentem. Az űr úgy telepedett le idebent mindenre, mint fagyos hótakaró a barna földekre. Távol éreztem magam, de az is lehet, hogy csak akartam, mindentől, emlékektől és érzésektől egyaránt... - boldogok a kárhozottak – leheltem a szavakat a csendbe, szívem vad kalapálásba kezdett. – Te tuskó! Elhagyott, mert aznap éjjel megint ittál...- és iszonyú érzés volt hallani saját szavaimat... Kidörgöltem szememből az álmot és elindultam jól megérdemelt vizemért.

A házban sötétség uralkodott. Ahogy a folyosóvégi villanykapcsoló után tapogatóztam gyorsan rá kellett, hogy döbbenjek, az izzó néhány napja felmondta a szolgálatot és még mindig nem találtam időt, hogy lecseréljem. Elindultam hát, le a lépcsőn. Elhagytam az első lépcsőfokot, mikor iszonyatosan megszédültem. Lepillantottam és a fokok elcsúsztak, őrült meredeken vezettek le egy pokoli sötétségbe, ahová, ha nem kapaszkodok meg, könnyen lecsúsztam volna, mikor a lábaim összerogytak a félelemtől. Mintha egy hajszálvékony torony tetején állnék, mely óriási sebességgel leng a lábam alatt... Behunytam szemeim, és mint ki életéért viaskodik markoltam a korlátot egészen addig, míg úgy nem éreztem, szertefoszlott a vihar. Amikor kinyitottam, iszonyúan meglepődtem és... Semmi. Ott álltam az első lépcsőfokon és semmi sem történt. Kitaláltam volna? Netán álmodnék még? Semmit sem értettem, álltam bután és bámultam le a sötétségbe... Megszédültem, biztos ez a helyes magyarázat. Mi más is történhetett! Csupán egy egyszerű szédülés – motyogtam, és lassan cammogva leértem a földszintre. Kitapogattam a kapcsolót, és lám: Működik. Már-már azt hittem egy horror-filmben vagyok és rendszerint ez sem fog.

2.

A konyhába érve kicsapoltam magamnak egy jó nagy pohár hideg vizet, s újra ez az ismerős érzés. Megindultam az ablak felé, éreztem már hasonlót! Déjà vu... Mielőtt odapillantottam volna, pontosan egy ezred másodperccel előbb, már tudtam, hogy egy koromfekete macska ül majd az ablakban, óriási, vörösen izzó szemei a frászt hozzák rám! Rémületemben kicsúszott a pohár a kezemből és halálos pontossággal zuhant a lábamra, én pedig felüvöltöttem. A szilánkok apró vágásokat hagytak lábam fején, iszonyú fájdalom siklott végig rajtam. A sebekből erősen bugyogott a vér. Keresnem kellett valamit, amit rászoríthatok és az első dolog, ami a kezeim közé akadt a konyhaszéken heverő fehér ingem volt. Legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalom és méreg egyvelegétől, de úgy döntöttem most ezt inkább mellőzöm és beszaladok a fürdőszobába fertőtleníteni a sebet. Ahogy a fürdőszoba irányába bicegtem kellemetlen érzésem támadt. Nem tudnám megmagyarázni mi lehetett, egyszerűen elfogott egy kellemetlen, sötét rettegés... Mintha valaki figyelne, mintha a házam minden sötét zugában élne egy-egy ronda, zöld lény, melyek most rám irányítanák figyelmüket! Az emberből olykor-olykor akaratlanul is előbújik a kisgyermek – gondoltam... De mégis. Ez teljesen más volt. Ahogy suhantam, hogy elérjem a folyosóvégi fürdőszobát, éreztem a nemlétező, aszott kezek erőfeszítéseinek lágy suhogást. Éreztem, ahogy kinyúlnak a sötétből, hogy vállaim húsába marva magukkal ragadjanak örök birodalmuk árnyas udvarába... Vártam az érintést és egyre gyorsabban szedtem egyik lábam a másik után. Végül mikor beértem a fürdőszobába az ajtót olyan erővel vágtam be magam után, hogy az üveg majd ki törött. A levegő nehezen csúszott le, szívem kalapált, torkom kiszáradt. A félelem oly módon hatalmasodott el felettem, hogy elfeledtette minden fájdalmamat. Gondolataimban rendetlenség uralkodott. Fújtatva kaptam a villanykapcsoló után, és ahogy kezem a hideg csempén fel-alá siklott, a sötétben rátapintottam valami kicsire és puhára, egy kézre. A mellkasom közepébe bújtatott szivattyú egy ezredmásodpercre megállt, én pedig félelmemben üvöltve zuhantam térdre. Ereimben meghűlt a vér. Az iszonyat befúrta magát agyam minden apró zugába, hogy megbénítsa testem. Könnyek gördültek végig arcomon, megtörtem. Éreztem, ahogy a sötétség szép lassan megerőszakol. Éreztem, miként szivárog be bőröm apró pórusain át testem végtelenségébe, hogy belülről szaggasson ízekre. Egyetlen mozdulat és halott vagyok - gondoltam. A kéz lesújt majd, arcomba mártja újainak pengeéles körmeit, hogy letépje húsomat csontjáról... Térdepeltem és vártam a pillanatot, de semmi sem történt. Az erő és a magabiztosság lassan tértek csupán vissza mozgásképtelen lábaimba. Újra kitapogattam a kapcsolót. Fel voltam készülve, hogy egy alaktalan, bűzölgő szörnyeteg néz majd velem farkasszemet, de megkönnyebbülésemre csak egy üres fürdőszoba kacsintott vissza.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg észhez tértem. A fürdőszobában apró tócsákban állt a vér és lábaimba visszatért az iszonyatos hasogató érzés. Szükségem volt kötszerre, amely most már csak egy karnyújtásnyira volt a mosdó feletti tükörbe rejtve. A fertőtlenítő által okozott fájdalom óriási sebességgel rántott vissza valóságba, és újra éreztem, hogy élek! Ismerős pillanat: Kicsit erőltetett, kicsit fáradt, keserűen szomorkás...

Felötlött bennem a gondolat, hogy már nem bújok ágyba, így inkább felöltöztem. A szennyesben megtaláltam a tegnapi ruháimat: Egy fakult Colins Jeans-t és egy piros, kockás favágóinget. Az idő fél négy körül járhatott, nem volt kedvem zuhanyozni, a mosakodás mellett döntöttem. Megengedtem a csapot, de abból egy csepp sem jött, ehelyett furcsa hörgő hangot hallatott. Akaratlanul is megjelent elmémben képzeletem idomtalan szörnyetege. A hörgés távolról, valahonnan a lefolyó mélyéről hallatszott, de egyre közeledett. Újra rám tört a fuldoklás, a levegőért sípolva kaptam. A hang pedig csak egyre közeledett. Lassan alakult át emberi sikollyá - több ezer ember, férfiak és nők, gyermekek iszonyatos szenvedéseinek sikolyává. Nem akartam megvárni, míg ideér és kitör a rozsdás vezeték sötétjéből, de egy idegen erő nem engedett. Egyre közelebb csalt a nyíláshoz. Szörnyű érzésem támadt, mikor megéreztem a levegőben terjengő bűzt: Nyers hús, égett haj és bőr szaga volt. A hangok pedig már majdnem elérték a lefolyó nyílását. A mosdó fölé hajolva, rettegve hallgattam a kínkeserves sikoltozást. A pillanatban, mikor teljes erővel feltört, a csapból megeredt a víz, mely feketén zúdult az arcomba. Hátratántorodtam, megcsúsztam a sikamlós padlón és hanyatt esve belesüppedtem a csempébe. Őrülten vert a szívem, nem tudtam mi történik. Talán megőrültem, talán még mindig csak álom az egész. Próbáltam talpra állni, ruhám elnehezedett. A fürdőszoba mintha vérrel megszívott kartondobozzá alakult volna. Kezeimre támaszkodva feltápászkodtam, a vér friss nyálként tapadt faromra. Tenyereim vörösen izzottak. Néhány csepp végiggördült az alkaromon és szomorúan távozott könyökömről a lángoló vértengerbe. A világ megveszett körülöttem, kifordult önmagából és én már nem tudtam hol járok. Éreztem, hogy fojtogat az őrület. A csapból ömlött az iszapszerű váladék. Darált húscafatok röpködtek ki az óriási nyomású sugár alól. Tízezrek kínkeserves sikolya visszhangzott a teremben. A téboly medrében egyre mélyebbre süllyedtem... A zuhanyfülke tejüvegén csattant egy tenyér, a helyén véres folt maradt. Újabb két tenyérnyom, majd egy kéjes üvöltés. Elakadt a lélegzetem, az agyam felmondta a szolgálatot. Minden elmosódott, csak meseszerű képeket láttam. A fülkéhez vittek a lábaim, alattam a szivacsos talaj minden lépésemnél csókszerű cuppogó hangot hallatott. Remegő kézzel nyúltam az ajtajához. Szenvedélyes sóhajok és állati ügetés sorozatának keveréke hagyta el a zuhanyzót. Újabb és újabb tenyerek csapódtak óriási puffanó hanggal az ajtónak, vörösre festve a szürke üveget. Kezem remegett. Gyomorforgató szagok terjengetek a levegőben. A csapból a víz még mindig fekete gyémántként ömlött, immáron a mosdóból kifelé. De nem érdekelt. A világ számomra megszűnt létezni. Csak a zuhanyfülke ajtaját láttam magam előtt, csak a kéjjel teli nedves sikolyok jutottak el, törték át agyam képzeletbeli korlátait. Remegő kezem egyetlen mozdulatával rántottam el a fülke ajtaját és a látvány iszonyú volt... Ezután homályos képek következtek. A világom lelassult, a hangok távolinak tűntek. Mintha egy földöntúli, sötét dobozból figyelnék mindent, több ezer kilométerre a világtól. A fények elmosódtak, vakítottak. A zuhanyfülke pedig... A tökéletes őrület helyszíne. Megdermedve álltam és figyeltem hogyan tépi lelkemet darabjaira a jelenet. A fülkében két pokoli, emberalakot öltött bestia közösült. Mint a kutyák... Kifordult beleiken táncolva marták egymást, nyúzták le egymásról csontig a húst. Megfeketedett testük gennyedzett, hólyagok és fekélyek borították mindkettőjüket. A hím a nőstény mellkasába vájta karmait és az óriási erővel kitépett szívet ízekre szaggatta. Ezalatt a nőstény fülsiketítő bömböléssel élvezett el, s abban a pillanatban minden idő megállt: csend lett, a csapból a víz, mintha jéggé dermedt volna, a lefolyó elnémult, a szobában megállt az élet... Az eddiginél is elviselhetetlenebb bűz szállt alá a fürdőre, én pedig tudomást sem véve a dolgokról kigúvadt szemekkel bámultam tovább a két kővé vált, mezítelen dögöt. Ekkor egy női hang, megismertem... A feleségem hangja: megszólított. A szavak angyali muzsikaként fonódtak agyam köré, s rántottak vissza a valóságba. Ott álltam s verejtéktől csillogó arccal bámultam be a zuhanyfülkébe. Mi történik velem? Mi történik a világommal? Akkor a nőstény feje megmozdult – lassú, akadozó gépies mozdulattal csavarodott ki száznyolcvan fokkal s pontosan rám szegezte tekintetét, én pedig megdermedtem... Lehetetlen... Az arca helyéről a feleségem üveges tekintete nézett rám. Elakadt a lélegzetem, úgy éreztem megfulladok. Szemeim tágra nyíltak s apró léptekkel próbáltam távolítani, eltűnni ebből a rémálomból. Láttam a tekintetében valamit, ami közel sem volt emberi. Nem a feleségem volt, aki most engem figyelt – ez már nem a feleségem – nyögtem ki vékony, rekedt hangon. Mérhetetlen üresség tükröződött szemeiben. Nem mozdult csak meredt, végül, a nő hangján annyit mondott:

„A holtak ébren álmodnak, mert a pokolban mindenki egyenlő ...”

S ekkor a gyönyörű selymes arc leolvadt, lefolyt, mint a vízfesték az ablaküvegről. A helyén csupán egy feketén tátongó, gennyes lyuk maradt. Nekem pedig megtelt a szívem félelemmel, földi viszonylatban nem mérhető rettegéssel. Mintha mindezt százszorosan éltem volna meg... A világom újra felgyorsult, elindult minden s a két test utánam nyújtotta aszott kezeit. Csupán a megmaradt lélekjelenlétemnek köszönhetően sikerült kikerülnöm a lomha mozdulatot. Ezután, amilyen gyorsan csak tudtam, kirontottam az ajtón, melynek küszöbében megakadt a lábam és iszonyatosan orra buktam. A valamiért igencsak keménynek érződött padlóra zuhanva ocsmányul bevertem a homlokom.

3.

Ahogy felemeltem a tekintetemet, arcomat elöntötte a vér. Szemeim könnyeztek és a fejem átkozottul sajogott, igyekeztem kiélezni a látásomat. Félhomály volt és mikor jobban észhez tértem szemrevételeztem, hogy már nem vagyok a házban. Egy végtelen hosszú, egyenes úton térdepeltem, melynek két oldalán búzatáblák nyúltak a semmibe. A nap már lemenőben volt, gyönyörűen megfestette a szürke égbolt szomorú viharfelhőit. A narancssárga fény körbeölelte a tájat. Belefonódott a lágy szellőbe, amely most óvatosan cirógatta vérben úszó arcomat. Félelmetesen ismerős volt minden, mintha már jártam volna itt. Szívem még mindig őrülten kalapált, éreztem a fejemben a nyomást. Az idegeim pattanásig feszültek. Túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy kérdéseket tegyek fel magamnak. Zavarodott voltam. Már kezdtem azt hinni, hogy biztonságban vagyok, mikor... Megint... Megint megéreztem az égett hús szagát. Szemeim kikerekedtek. Lassan, akadozva fordultam meg és bevillant előttem a kép, rájöttem hol vagyok... Ahogy teljes fordulatot tettem, hogy ellenőrizzem hová vezet az út mögöttem, észrevettem a kocsit. A Jaguár lángokban állt az árokban, kicsavarva az óriási, öreg fa tövét. Néhány méterrel előbb, a rongyos mellékút közepén egy ismerős emberalak, háttal nekem. Fekete zakója cafatokban lógott a hátán, több helyen vérzett. Nem jutott eszembe, hogy odarohanjak segíteni, semmi sem jutott eszembe. Éreztem, hogy megtébolyodom, az őrület szép lassan kibontotta szárnyait, hogy árnyékot vessen egész lényemre. Megbénít és felemészt... Mintha a pokol tüzében égnék el, újra és újra. Elindultam felé, nem tudom miért. A lábaim vittek. Egy karnyújtásnyira álltam meg mögötte és ő még mindig nem mozdult. Bűzlött, mint a nyers állati belsőségek. A levegő pokolian izzott körülötte, a lángoló kocsi sárgára festette egész ruháját. Szakadt zakója alól több helyen úgy lógott ki a hús, mint véres nyelv egy fekete bádogdobozból. Annyira ismerős volt... S mikor megfordult az üres szemgödrök, az összeégett, véres arc mögött megpillantottam saját magamat!

A felismerés tüzes pengéje sebes nyílként csapódott arcom húsán, koponyám csontjain keresztül agyam legmélyebb pontjába. Megpördült majd egy gyors mozdulattal kiloccsantotta belőle a maradék tudatot, teret hagyva a tudatalatti kibontakozásának. Kezem felemelkedett, végigsiklott rothadó képmásom forróságtól megpuhult arcán. Az újak gyengéden belemélyedtek az összeégett húsba, mint karó nedves földbe. Ő csak állt és eszelős vigyorral meredt a tekintetembe. Mintha tudná, hogy a fájdalom, amit érez az én fájdalmam is... A képek elhalványodtak, újra megfakultak, a színek szertefolytak, mint a tintapacák. Az égbolt valahol messze fájdalmasan felmordult. A nap elhagyta égi birodalmát. Szívemben a félelmet határtalan szomorúság váltotta fel. Nem éreztem mást, mint végtelen ürességet. Szürke, sötét, sivatagi ürességet. Szemeim lesütöttem, s kezeim széttártam, mint egy madár, aki a szikla pereméről a mélybe veti magát. Elrugaszkodva a talajtól nyűgösen kívánkoztam a fájdalmas földetérés után... Azt tettem, amit a testem parancsolt, mert az agyam már nem teljesítette kötelességét. Akartam a forró beton csókját. Vártam, hogy koponyám csúnyán összezúzódjon a kőkemény talajon, hogy fogaim reccsenve összeütközzenek, megtelítve a számat keserű ízekkel... De nem történt... Csak zuhantam és zuhantam. Egyre mélyebbre, egyre nagyobb sötétségbe. Minden perccel jobban sóvárogva becsapódás után. Érezni akartam, hogy fáj... Érezni, hogy még mindig érzek... Tudni, hogy élek... Szemeim előtt sötétbe borult a világ és én elszenderültem.

Álmodtam... Színes virágokról, napsütésről, egy boldog életről, amely sosem adatott meg... Aztán hirtelen mintha tovább estem volna a kelleténél, iszonyú forróság csapott meg. Szörnyű kínok közt égve zuhantam a mélybe. A ruhám lángra lobbant és semmi perc alatt vált szénné. Orromat lángoló hajam bűze csapta meg. A fájdalom elviselhetetlenné fokozódott és az utolsó, amit éreztem a kínzó sötétség volt, majd az hogy szemeim végigfolytak orcámon...

4.

Amikor felriadtam testem tűzforró volt, homlokomon gyöngyözött a verejték, patakokban folyt rólam a víz. Égtem! Sikoltottam volna, ha száraz torkom engedi, de ehelyett levegőért kapkodtam, miközben valamilyen iszonyatos sípoló hangot hallattam. A kitárt ablakon úgy dőlt be a hideg levegő, mint csapból a fagyos víz, lángoló testem mégis lüktetett. A szoba pedig... A szoba üres volt...