Mosoda

Kilököm a világot magából. Nyomorult árnyak cikáznak poros tekervényeim labürinthoszaiban Minótauroszaimat kergetve. Szikrákat szórnak minden kanyarba, tipródó idegeim egy megoldhatatlan feladat megoldását alakító szó jelentésén: élet. 

REWIND. HUUUHHHSHHHH... Az előző mondatnak semmi értelme. Mégis a megoldhatatlan feladat megoldását alakító szó leírva oly aprónak s törékenynek tűnik, mintha nem is hordhatná magában az összes univerzum összes titkát. Ha belekapaszkodnék rajta csüngve, ide-oda himbállódzva, kalimpálva, mint a meg nem nevezett idő, óvatlanul kiszakítanák egy darabot. Az apró szóból eltépett rés helyén - élet - egy oly tátongó fekete sötétség kelnék életre, mely nagyobb minden hatalomnál. Jónál s rossznál egyaránt. Előlépne, cilinderét megemelné, köszöntene, én meghajolnék s tudnám ki jött látogatóba. Megkínálnám cup of teával. Elviszi ami az ővé, meg a becsületem ami sosem volt az enyém, csak a szabad akarat, hogy megtartsam mikor kedvem megtartja. Hát, úgy döntök a becsületem legalább maradjon a szabad akaratomé, még ha az is volt a ludas az élet ellen elkövetett merényletekben. Mindegy, mert az ipse útnak ered, azt mondja dolga van még a világgal, hogy tartsam meg az életet, fogjam tenyérbe, melegítsem nem túl szigorú keretek között, de ha leégetem kaparjam ám le a szenes részeket, mert az rákot okoz! Cilinderét emeli, köszönt, meghajolok s tudom ki jött ma látogatóba.

ScriptoresThrombosis

Kéne végre írnom, érzem... késztetést érzek, hogy írjak, de ez olyan mint a székrekedés terhesség alatt... bárcsak újra olyan lenne, mint a szarás. De ki kell hordanom.

Biztos, hogy kéne írnom?

Vagy fel kéne adni? Van a kezemben egyáltalán egy adu?... Van értelme az értelmetlen mondataimnak? Adnak valamit az embereknek? Vajon egy-egy mondat manifesztálódása idéz-e valamit az olvasóban? Felsejlik-e lelkük bugyrából egy szín, egy szag vagy legalább egy disszonáns hang? Hangzavar... Vajon zúg e valami a mondataimból?

Mi a véleménye a lelkemnek a többi lelkemről? Milyen színeket hoztam a világra? Egyáltalán a világra hoztam-e valamit? Vagy holtan születtek? Láttok bennük némi változást? Suttogtak a szavak valaha színeket a lelketekbe? Van lelketek? Kik vagytok?

Hol vagyok??

Hol vagyok!

Barangoló

-Mit csinálsz César?! - ront be Ethan, mint a szél.

-Csst, hát nem hallgatsz el nyomban! - suttogja César. - Épp angyalokra vadászok és ha berontasz ide, mint elefánt a porcelánboltba elriasztod mindet. Néhány napja figyelem, ahogy az éj leple alatt besurrannak, ide az óraműbe. Látod, ott pihen néhány a mutatószerkezeten, és biztos vagyok benne, hogy találunk párat a leszorító híd alatt is. Kövess! De egy pisszenést se!

-Jó, jó, rendben. Viszont még minidig nemértem... Minek neked egy angyal?

-Psszt! Halkabban már Ethan! Mikor suttogtál Te utoljára? - mered hitetlenkedve a nagy vigyorgó arcába. - Nos, mindegy is. Emlékszel még, mikor pár hete az egyik álmodban a Nagy Tisztáson az öreg Emberevő Fához bandukoltunk?

-Hmm, nem is tudom... De azért mondjad. - csavargatja a tekintetét Ethan, amivel kissé felbosszantja barátját.

-Az ördögbe is, minek pazarlom az időmet magyarázkodásra. Utánam, te féleszű! Rohamraaa. - csatakiáltást utánozva leheli a szavakat finoman a ködös félhomályba.

S ezzel kezdetét veszi a nagy angyalvadászat.

Elhaladnak a felhúzókorona mellett, majd sarkon fordulnak a fogaskerekeknél. Néhány tollú, melyeken már a fáradtság szele sóhajtozik, szanaszéjjel hever a porban.

-Ezek a darabok már régóta heverhetnek itt - böki oda César. - Nyilván az öregek hagyták maguk után. Mióta járhatnak ide? - teszi fel a költői kérdést, választ nem is várva, mert látja, hogy barátja szórakozottan matat a fogaskerekek közt.

Majd lassan tovább haladnak a leszorító híd felé.

Sötét van és a két barát óvatos odafigyeléssel tapogatózik a feketeségben, nehogy valaminek neki ütközzenek, ami elriaszthatja a nagylábúakat.

S ekkor Ethan hirtelen megtorpan.

-César, mi a jó francos fenét keresünk mi itt?! És egyébként is, hogy az ördögbe kerültünk ide?

César is megáll. Gondolkodni látszik.

-Tudod Ethan, keresek valamit. Nagyon régóta keresek valamit, ami többé kevésbé egy gyermekkori pillanatot idéz és most, hogy ide merészkedtem az az érzésem, hogy megtaláltam. Ez itt az én álmom és úgy döntöttem nem fogok felébredni. Már tegnap óta álmodom és most végre biztos vagyok benne, hogy közel a vég! Persze azt, hogy te hogyan kerültél ide én igazából nem tudhatom. Minden bizonnyal az én agyszüleményem vagy, mert a saját fejemben vagyok. - fejezte be César könnyed tárgyilagossággal.

Ethannek mintha elkerülte volna a figyelmét a nagy felismerés, sőtmitöbb, mintha valamely varázslat folytán az előbb feltett kérdéséről is megfeledkezett volna. Mosolygott barátjára.

-Haladjunk César! Ne állj meg! Már olyan kíváncsi vagyok azokra a csodás lényekre. Évek óta nemláttam egyet sem. - ezzel előre rohan és eltűnika sötétben.

-Ethan, várj! Ethan!! Hová sietsz? Azt sem tudod merre... Hallasz?! Mi van ha más is van itt? Hol vagy? Várj meg! - siet utána César, de barájtát mintha a föld nyelte volna el.

Nagy léptekkel szeli a feketeséget. Először jobbra fordul, majd balra, aztán újra balra, szemei lassan hozzászoknak a sötétséghez, de hirtelen megtorpant.

folyt.