Mosoda

Kilököm a világot magából. Nyomorult árnyak cikáznak poros tekervényeim labürinthoszaiban Minótauroszaimat kergetve. Szikrákat szórnak minden kanyarba, tipródó idegeim egy megoldhatatlan feladat megoldását alakító szó jelentésén: élet. 

REWIND. HUUUHHHSHHHH... Az előző mondatnak semmi értelme. Mégis a megoldhatatlan feladat megoldását alakító szó leírva oly aprónak s törékenynek tűnik, mintha nem is hordhatná magában az összes univerzum összes titkát. Ha belekapaszkodnék rajta csüngve, ide-oda himbállódzva, kalimpálva, mint a meg nem nevezett idő, óvatlanul kiszakítanák egy darabot. Az apró szóból eltépett rés helyén - élet - egy oly tátongó fekete sötétség kelnék életre, mely nagyobb minden hatalomnál. Jónál s rossznál egyaránt. Előlépne, cilinderét megemelné, köszöntene, én meghajolnék s tudnám ki jött látogatóba. Megkínálnám cup of teával. Elviszi ami az ővé, meg a becsületem ami sosem volt az enyém, csak a szabad akarat, hogy megtartsam mikor kedvem megtartja. Hát, úgy döntök a becsületem legalább maradjon a szabad akaratomé, még ha az is volt a ludas az élet ellen elkövetett merényletekben. Mindegy, mert az ipse útnak ered, azt mondja dolga van még a világgal, hogy tartsam meg az életet, fogjam tenyérbe, melegítsem nem túl szigorú keretek között, de ha leégetem kaparjam ám le a szenes részeket, mert az rákot okoz! Cilinderét emeli, köszönt, meghajolok s tudom ki jött ma látogatóba.