Kilököm a világot magából. Nyomorult árnyak cikáznak poros tekervényeim labürinthoszaiban Minótauroszaimat kergetve. Szikrákat szórnak minden kanyarba, tipródó idegeim egy megoldhatatlan feladat megoldását alakító szó jelentésén: élet.
REWIND. HUUUHHHSHHHH... Az előző mondatnak semmi értelme. Mégis a megoldhatatlan feladat megoldását alakító szó leírva oly aprónak s törékenynek tűnik, mintha nem is hordhatná magában az összes univerzum összes titkát. Ha belekapaszkodnék rajta csüngve, ide-oda himbállódzva, kalimpálva, mint a meg nem nevezett idő, óvatlanul kiszakítanák egy darabot. Az apró szóból eltépett rés helyén - élet - egy oly tátongó fekete sötétség kelnék életre, mely nagyobb minden hatalomnál. Jónál s rossznál egyaránt. Előlépne, cilinderét megemelné, köszöntene, én meghajolnék s tudnám ki jött látogatóba. Megkínálnám cup of teával. Elviszi ami az ővé, meg a becsületem ami sosem volt az enyém, csak a szabad akarat, hogy megtartsam mikor kedvem megtartja. Hát, úgy döntök a becsületem legalább maradjon a szabad akaratomé, még ha az is volt a ludas az élet ellen elkövetett merényletekben. Mindegy, mert az ipse útnak ered, azt mondja dolga van még a világgal, hogy tartsam meg az életet, fogjam tenyérbe, melegítsem nem túl szigorú keretek között, de ha leégetem kaparjam ám le a szenes részeket, mert az rákot okoz! Cilinderét emeli, köszönt, meghajolok s tudom ki jött ma látogatóba.
„Ha akarom, ha nem, mindent el kell mondanom neked. Különös befolyásod van reám. Ha egyszer bűnt követnék el, idejönnék és bevallanám teneked. Te pedig megértenél.”
(Oscar Wilde)
