Kell lennie hogy van!

Kellemes pillanatok, édes meg savanyú érzések repkednek a fejem felett. Beletúrnak a hajamba, szétkenődnek a homlokomon, mint a tavaszi szellőbe vegyített, részecskegyorsítóval röptetett vérszínű bogarak egy mocskos szélvédőn. Kutyák tangóznak macskák derekán, mialatt majmok tépnek cimbalmokat a visító csendbe.

Az idő is velünk táncol, s nyálfoltos napsugarat okád deres kádam zománctol retkesedő fogaira, melyben a valaha sosem volt nyugalmam csónakázik nagy széltolásban. Kiáltanék "állj"-t a holnapoknak, melyekben tétován áznak aszott ujjaim, de a rigó itt a cencúra mely most tiltást-rontást vert fel vén fejem helyére. Így maradt nekem egy azon sok érzések töredékes felszíne szájam padlására tapadva, hogy mi lettem... Lettem köz, lettem szög, lettem rög, lettem dög. Citromsárga érzés ez, melyben voltam boldog, voltam dolgod, voltam romlott, voltam foltod voltam örök bolondod (voltam).
Mert az égbolt az én temetőm...
Mert az égbolt az én temetőm...