Lelkem most köpeny, melyet óriás szelek terelgetnek a magas égbolton, s mikor fennakad királyi fák lombos koronáin mindíg kevesebb lesz. Rongyosra tépte már az idő könyörtelen vasfoga. Koldus piszkolta, hempergette alkoholos mámorba. Vihar ráncolta, villámokat kergetve háborgó fellegekben táncolva. Buzgón itatta fel egy valaha volt árva gyermek könnyeit, hogy tiztálkodjék. S majd Neptún csalogatta tengerek örvényes mélységeibe, s hányta partra a világok végén, hogy végül hamuvá legyen az élet sivatagán(oltárán)....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése