Citromsárga

„Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?“

S.King

Reggel újra sírt az égbolt. A város szürke köpönyegébe burkolózott, s ma újra eltűnt a csillogás az életből. Megfakultak a fák, a virágok, az állatok és velük együtt az emberek is.

Gyülekeztek mind egy buszra várva, amely elviszi majd őket saját nyomorult létük fájdalmas befejezésének helyszínére. Arcukon kiült a fáradtság, fagyos tekintetükben tükröződött néma életükhöz való ragaszkodásuk álarca. Egy tömeg, mint az összes – lassan hullámzó árnyak egy megviselt, rideg falon. Sötét bábok, melyekben az évezredek során kiégett minden.

Csupán egy volt köztük, aki kilógott a sorból. Egy fiú, egy ember, akinek se jövője se élete. Nem maradt neki más csupán egy földi pokol és a ragyogó múlt fájdalmas emléke. Mikor végignézett a szürkén csillogó, arctalan tömegen, behálózta a mérhetetlen szomorúság és leírhatatlan magány telepedett a lelkére. Egy oly

mélyen maró érzés, amelyet ha az ember csupán egyszer is megtapasztal, soha menekülni előle többé nem tud. Mintha szegecsek tartanák állandó fogságban a szívét. Lassan vérzik el, s a fájdalom iszonyatosan elviselhetetlen mértékeket ölt. A fiú az érzésben, az érzés a fiúban – így éltek együtt, egyedül a nagyvilágban állomástól állomásig, élettől életig.

Kéz a kézben kerestek valamit; álmokat, vágyakat, színeket, amelyek egykor-rég éltek minden emberben. Keresték a kedves-kis boldog világot, ahol valaha még mélyen zöldellő réteken angyalok táncoltak ezüstben fürösztött szárnyakkal… Kutatták, de a kék eget sehol sem lelték. A színek elmentek, kipárologtak az életből, mintha sosem lettek volna. A lét kietlen némaságba burkolózott.

Lassan az égre pillantott és óvatosan figyelni kezdte hogyan sírja ki magából az utolsó leheletnyi életet is a magas szürkület. A tócsákban az emberek remegtek és a fiú érezte a cseppek súlyát. A bal oldali megállóba beérkezett egy poros busz és az ott álldogálók megindultak a bejárat felé, ami olyan gyorsan nyelte el őket, mint egy idegen feketelyuk a világűrből. A sötét gyémánt ablakokban egy arc sem jelent meg. A járat kigurult a pályaudvarról és elveszett a ködben. Senki sem látta többé.

Az emberek a fiú mellett egyre csak az órájukat figyelték. Idegesen, lehajtott fejjel mocorogtak. Álmodnak – gondolta – talán sosem jönnek majd rá miért is vannak ezen a Földön, életük nagy részét vakon és némán töltik… A szél lassan gyengülni kezdett és az eső is kiadta magából minden erejét. Ahogy teljesen abbamaradt a világ még fakóbbnak tetszett. De ekkor! A fiú felemelte a tekintetét és egy szempillantás alatt megváltozott minden. Az állomás elnémult körülötte. Ahogy a szívverése felgyorsult a dolgok lelassultak, mint egy filmben, amelyet megállítanak, hogy a legapróbb részletet is szemügyre vehessék. Szemei kikerekedtek és remegni kezdett, mikor a szemközti megállóban megpillantotta a lányt.

Vakító színekben pompázott. Lassú, könnyed mozdulattal fordult meg és rá szegezte tekintetét. Volt benne valami leírhatatlanul gyönyörű és hívogató. Sugárzott a boldogságtól. Mindketten érezték az érzést, amikor összeért a föld és az ég, a csillagok és az óceánok. Egy rövid időre visszatértek a színek. A fiú minden porcikáját átjárta a melegség, beszivárgott bőre apró pórusain át világának minden mélységébe és elvakította a lelkét, hogy megbénítsa testét. Számára megszűnt minden és a végtelen fehérségben csupán kettőjük tündöklő lényének vonalai látszottak kirajzolódni. A lány hullámos, vérvörös haja lazán lógott gömbölyded arcába, beborította vállait. Pisze orra s meseszép ajkai gyönyörű köteléket alkottak, mint két társ, két színész, melyek külön-külön is megállnák helyüket, de istenadta szépségük mégis összhangjuk erejéből fakad. Tengerkék szemei megszégyenítették a valaha is létezett, legmélyebb későtavaszi égbolt emlékeit. Tarka kendővel betakart testhezálló toppot és szűk farmert viselt, melyek kihangsúlyozták gyönyörű nőies vonalait, kecses alkatát és feszes combjait. Az utolsó angyal a Földön. Tündökölve a fiúra mosolygott és egy gyengéd mozdulattal intett. A fiú pedig összeszedve minden bátorságát, gondolkodás nélkül, határozott léptekkel és elvarázsolva indult meg a lány felé, át a végtelenségnek tűnő, időtlen úton.

Az első lépés ígérkezett a legnehezebbnek, mint ahogyan az lenni szokott, de lepillantott és megindult. Elképesztő könnyedséggel, ellentmondva összes eddigi tapasztalatának. Az élete utóbbi néhány évében minden oly feszélyezve ment. Barangolásai során volt néhány hely, melyet jobban s volt melyet kevésbé kedvelt meg, de bárhol is találta magát, a továbbállás mindig a nehezére esett, s elkerülhetetlennek bizonyult. Mindezidáig menni kellett, újra és újra, mert a maga savanyúan édeskés életének minden percét a boldogság keresésének szentelte. A színek voltak, melyek őt az örök hajszára késztették, a boldogság színei. Azok, melyek most egyszeriben itt álltak előtte. Ráfolytak, üvöltöttek, elárasztották! Ő pedig nem állt meg, most is szüntelen menetelt azon az óriási távnak tűnő néhány méteren, mely kettőjük lényét hivatott elválasztani. Messziről lomha kürtszó derengett, de a fiú nem figyelt fel rá. Egy soha véget nem érő film a semmiben, két test a holtsápadt némaságban lubickolva. A lány arcát léha lassúsággal az ijedtség Munch-béli alakja váltotta fel, s az egész álomkép a másodperc töredékével robbant ízekre. Az égbolt óriásit morajlott, szinte párhuzamban az ütközés hangjával. Az autóbusz, melyre a fiú mindezidáig várakozott könyörtelen módon gázolt végig fiatal életének utolsó, egynéhány boldog percén. A becsapódás szekundumában a vakító fehérség egy szempillantás alatt szertefoszlott, s visszatért a kopott pályaudvar. A fiú tudatának végső, lomhán levetített perceiben még érezte milyen iszonyú sebességgel növekedik lelkének fájdalma, mikor a lökhárítóról lepattanva tehetetlenül a földre rogy, s a szürke tömeg az, ki szép lassan eltakarja előle az utolsó színeket, a számára egyetlen és igaz gyönyörűséget.

Néhány kíváncsiskodó megállt s majd továbbment. Az emberek nagy része nem mutatott nagy érdeklődést az esemény iránt. Továbblebegtek a szellem holtteste mellett, s mert nem volt idejük nékik az életre, nem törődtek ők már a halállal sem. A lány zokogva felszállt a buszra s az idegen városba nem tért vissza többé.

A haldokló a szürke felhők árnyékában magára maradt, s végzete beteljesedésének mivolta talán nem is annyira teste, mint amennyire szíve hasadásának oka lett. Az eső újra rázendített szomorú nótájára, hogy lemossa a fiatal véres könnyeit, s ezzel egyetemben az utolsó szín emlékét is. Örökre.