Napok óta kerülgetem a blogot, mint a forró kását, tekergetem vissza magam random bejegyzésekhez fel s alá... ma úgy döntöttem nekiveselkedem egy második rundónak, hát meglátjuk mi fog ebből kisülni. Az utolsó bejegyzést több, mint egy éve tettem közzé és kicsit sem vettem komolyan, ahogy ez a lentiekből is érződik, tehát bátran kijelenthetem, hogy több, mint két éve nem volt konzisztens a blogfojam. De majd MOST! Remélem elegendő erőt tudok meríteni önnön magamból, hogy folytatni tudjam. Töprengtem sokat, minek köszönhető, hogy nem rúgott ágyékon a múzsa két hosszú éven keresztül, és arra a bizonyosságra kellett hogy jussak a munka tehet róla. Amióta kikerültem az egyetemről és a saját kezembe vettem az életem (milyen szépen is hangzik ez, kár hogy kicsit sem könnyű. Bár tegyem hozzá, hogy hála az égnek nem állok egyedül a világgal szemben, ami nagyon is motiváló) elhavazott, kifárasztott és elapasztott a munka. Sok energiát és kreativitást öl ki az emberből egy munkahely. Főleg, hogy mindíg is éjjeli ember voltam/vagyok és leszek, de mostanra megfosztva érzem magam azoktól a nagyszerű hajnaloktól melyek oly sok gyümölcsözően savanyúédes gondolattal láttak el mindíg. Kötelezve vagyok, hogy álomra hajtsam a fejem minden éjjel, csak hogy a következő napot végigharcolhassam és ez egyáltalán nem tesz jót annak a vénának, melyből az a vér serken a papírra (ez esetben a monitorra) mely engem igazol és rám mutat ama célból, hogy kitárja a lelkem, mint bűzös halkonzervet egy rozsdás bontó. Egyszólván a berendezett, tudatos, társadalmi normáként elismert élet megbékjózta kezeim és fegyverrel fenyeget, hogy álomra hajtsam a fejem minden éjszakán, hogy ne gondolkozzak, meg se próbáljak kilépni a szürke hétkoznapok árnyainak terhe alól, melyek oly kénylmes fekhelyet biztosítanak minden halott lélek számára. Halott lélek temető lett az élet. Mindenki a testi elmúlástól fél, s közben észre sem veszik, hogy ebben a jelenben minden ami körülöttünk zajlik a lelket hamarább öli meg, mint hogy a test elpusztulhatna. De hiába vagyok tudatában ezeknek a gondolatoknak ha már beprogramoztak. Ideraktak és azt mondták itt maradsz én meg teljesítem a kérést. Így történt, hogy nem írok már két éve és igy történt, hogy vér helyett pénz csörög már azokban az ujjakban melyek mára ezeket a sorokat pötyögik. Besorakoztam a haldoklók sorába. Elválik, lesz e elég erőm kisorakozni és újra gondolkodó emberi lénnyé lenni. Mindenesetre első lépésnek ez a bejegyzés éppen elég lesz.
A két hosszú év leforgása alatt a facebookom profilján jelentek meg rövidebbnél rövidebb bejegyzések, de mivel úgy érzem a blogon jobb helyük lenne, így úgy döntöttem a következőkben azokat is ide fogom másolni apróban s közben irogatok. Előfordulhat, hogy saját egyszálmagamnak, mert biztos vagyok benne, hogy a régi látogatóim feladták már, hogy visszatérjenek erre kietlen, gondozatlan blogra. Természetesen értehő is, de remélem azért néhány olvasó idetalál még. Ha pedig nem az sem lesz baj, hisz nagyrészt ez az oldal egy fénykép album, melyben a múltat és a jövőt egyzserre tárolom, hogy ne feledjem ki voltam és hová tartok.
kezdésnek ennyi is elég, s majd az éjszakák elviszik a vihart az agyba
egy darab hűséges olvasód mindenképpen maradt. Jómagam mindössze egy évet halasztottam s most megint fájdalom hevert a lelkemen és visszavert az egyetlen szigetre, ahol egy kicsit megpihenhet így jutottam el bejegyzésedhez. Annak pedig, hogy a szürke hétköznapok terheiben nem vagy egyedül szívből örülök és sok egymásból merített örömöt kívánok Nektek:)
VálaszTörlésörüĺök, ha értelmét látod visszatérni erre a blogra. Tudom, hogy néha messze vagyok innét és igazán hosszú idöre, de minidg kényszert érzek, hogy visszatérjek és elolvassak néhány sort, majd újra írjak néhányat, vagy elökotorjak néhányat, melyek ott lapulnak valahol ahol jártam. Ha pedig már egy ember szereti ezeket a sorokat, számomra éppen elég önigazolás, és nagy öröm tudni, hogy nem tátonganak üresen. Köszönöm a jókivánságokat. :)
VálaszTörlés