Vesztesek Gyözelmei

A sok jóindulat, a kevés öröm, egy csipet vezeklés, mérhetetlen alázat, a szemernyi kíváncsiság, végtelen ragaszkodás az életben maradáshoz, az apró előzekenység, a szeretet, a szerelem, álomvilágban az álom, fában a ránc, koronában a megsárgult levél közben gyengéden gyengének, elveszettnek, tehetetlennek, lehetetlennek, nincstelennek, nyomorúságosnak, érdektelennek, jelentéktelennek, eltiporhatónak, semminek lenni... Győztesnek lenni ennyi.

~Valami meleg lében, leves e húgy, vagy valaki vére, mindegy mondom~

Koros fák gyökereiből lesz a haláltól a dús koronákig az élet. Élettől halálig és fordítva versenyzünk a kéreg barázdai közt fel s alá mi hangyák, mint árva szellemek a meg nem nevezett országúton. Keveredünk, ösztönösen szüntelenül, keringünk ösztöntelenül íratlan pályakon, melyeket oly sokszor bejártak már, leragták, nálunknál nagyobb lények sekélyes medreiket ásván. Halálból haladunk s fel az életbe tesszük önmagunkat. Átalakulunk, zöldellünk, ragyogunk, mutatjuk a napnak hiú örökkévalóságunk, mígnem egy szárnycsapás ideje alatt megjelennek örökségünk első jelei, létezésünk lassan elérkezik végének kezdeteihez, majd beköszön az örökké visszajáró ősz is, hogy gunyoros vigyorral az arcán zörgesse mulandóságunk béklyóit. Az idö. Az idő újra órajára mutatva az égbolton integet, megzizzen a lomb, majd az első szellő, mint gyengéd szerető egy kiadós dugás után, angyali mozdulatokkal cirógatja egyre fáradó tekintetünk. Elsétál kecsesen, majd kisvártatva vissza siet, jeges arccal visszatér, hogy megtépázza, felperzselje becsvágyó lényünk összes hiú gondolatát. Minduntalan erősodni latszó megszűntetni akarása sárgábbra és fakóbra festi egykoron fiatalon zöldellő sziveinket. S mikor elsodor már csupán a halhatatlanok kapaszkodnak az ágak közt, kényelmes fotelekből nézik hogyan halnak meg az élni vágyók egy lángoló szeptemberi hajnalon. 

Merendú? Milyen szó ez?

Robusztus fák kérges törzsén tekergek én ma, mint az agyatok pálinkás zeg-zugaiban bújdosó, kulcsra zárható, eleven őrület. Addig folytogatom, mígnem az utolsó levél is kénes lángra lobbanva sikolt az égre megálljt a csillagok értelmetlen harcának a hajnallal. Ki tudja? Talán még a halott félhomály is megcsillan néhány selyem zakóban rejtőzö unikornis síma talpán...