Méltatlankodók

Ama pillanatban, mikor az öreg halász homlokon csókolta a Fiút, az égbolt a távolban fájdalmasan felmordult. A határban a lemenő Nap fénye már kihalóban festett lángot az alacsonyan nyújtózó, szürke felhők kegyvesztett ajkaira. A levegőben némi szomorúságot fújdogált az egyre erősödő, hideg szél. A Fiú vetett még egy utolsó pillantást az addigra már távolodó öregre, majd az arcán meghúzódó jámbor mosoly két sarkába könnyek gördültek, melyek szapora léptekkel peregtek le a sötétbe. A levelek egyre hangosabban zúgtak, mintha lázonganának. Az eget elboritották a cikázó villámok, de az eső még mindig nem ereszkedett a porba.
A Gyermek most a vén cigányhoz fordult, aki karjaival közrefogta, s némán a mellkasához szoritotta fejét. Erősen ölelték egymást, mint unoka és nagyapja, miközben a Fiú zokogása úgy hatalmasodott el felette, mint a mennydörgés az égbolton. Lassan engedték el egymást. A vén cigány egy robosztus fához vezette, melynek tövében leütette a Fiatalt meghalni. Felvette a földön heverő vonót és hegedűt és elhúzta a Fiú utolsó nótáját... A szél tombolt, a villámok üvöltöttek és a vihar végisöpört mindenen; nemkimélve élőt se holtakat... a "halak" a tó mélyére menekültek...