Címnélkül részegen őszintén

Milyen úgy boldognak lenni, hogy tudod, hogy az vagy, de többszöri felszólításra sem hiszed el saját magadnak, hiába töröd magad. Pillanatok kérdése az egész; megteheted, hogy egyik pillanatban elhiszed, de a másikban rádöbbensz, hogy nemigaz; aztán mikor rádöbbentél megpróbálod leerőszakolni a saját torkodon, mert kötelezed magad, hogy elhidd, mivel az előző percben még boldog voltál; felnéztél és lattad milyen szép kék az ég... mégis; most mégsem érzed jól magad a saját bőrödben. Cserélnél az első jött-menttel, akiről a boldogság sugárzik, mégsem hiszed el, hogy boldog, hisz ugyanaz a szerencsétlen balfácán, mint Te magad vagy; elhiteti saját magával, hogy boldog, annak is látszik, annak is érzik, Te magad is pillanatnyi boldogságot érzel, mikor megpillantod, mert ő maga is csupán attól boldog, hogy meg tudja mutatni a világnak, hogy az, mialatt gyötrődik, gondolkodik, emészti önmagát és rádöben, hogy számára is a purgatórium, az egyetlen megtisztulás az, hogy másokban azt az érzést képes kelteni, hogy az élete jó; úgy, ahogy megy, ahogy áll, ahogy meglátják, ahogy megpillantják. Az egyteln dolog, amiért érdemesnek tartja szaros életét az, hogy mosolyogni lát embereket maga körül, azt is annak köszönheti, hogy önmaga mosolyog. De mikor rádöbben, mintha értelmetlenné válna az egész. Ha mindenki szenved, csak idő kérdése, hogy midenki rádöbbenjen, hogy csak azért vág boldog arcot, hogy másnak egy másodpercnyi boldogságot okozzon vele. Megbaszhatja saját magát, megbaszhat mást is; semmivel sem kerül majd közelebb a boldogsághoz, hacsak nem talál magának egy oylan szórakozást, amelyel eltaszítja magát a világ tudatosságátol; attól az apró szösszenetnyi világtól, amelyben a lába érinti a földet. Lehet maga a boldogság csak egy másodpercnyi hirnév, amelyet akkor szerzünk magunknak, amikor egy tökidegen embert szembejövet megörvendeztetünk egy mosollyal és őt magát is mosolyra derítjük ez által. Mintha a boldogság csak az az egy pillant lenne, amikor azt a két mosolyt összeérintjük. Valami szabálynak léteznie kell, amely kimondja mi a boldogság... lassan arra a következtetésre vagyok köteles jutni, hogy ezt a pontot csupán akkor érjük el, mikor kikapcsoljuk saját szaros, tudatos énünket és írunk néhyán értelmetlennek tűnő sort arról, mit jelent a boldogság, mialatt rájövünk, hogy az nemmás csupán egy másodperc az utcán, mikor két Idegen ember egy szekundumra összeér és a mosoly erejével eggyé válik. Talállkoznak, s az egyik megengedi, hogy boldognak mutassa magát, mivel a másik szimpátiát ébreszt benne, s az által, hogy mosolyra fakasztjuk egy szempillantásra összeérünk az ő mosolyával. Eltelik néhány másodperc, hirtelen megfeledkezünk arról, merre tartunk, hogy a földhöz nőttek lábaink, hogy a cipőnk kopik a betonból kevert talajon és megfeledkezünk mindennapi gondjainkról, hogy csupa szar és mocsok az, amit mindennap átélünk. Nem attól mocsok, hogy olyan rossz lenne, hanem pont attól, hogy semmi sem változik és minden egyes nap csupán egy megfoghatatlan aprósággal külömbözik az elmút vagy éppen az elkövetkezendő naptól. Attól szar, hogy megszürkül, hogy nem változik szemmelláthatóan, hogy munkát keresel, de nem találsz; ha meg mégis, csak pont ugyanolyan szart, mint amilyen a szomszédodnak is jutott; hogy nem veszed meg a DigiTV- csak egy hónappal az után, hogy már az egész városban beszerelték, hogy nincs nájkicipőd hamarább, mint a BMWs srácnak lent a parkolóban. De ki a fasznak kell digitv vagy nájkcipő... Attól érzed szarul magad, hogy semmi sem változik olynagyot, hogy meg tudnál lepődni rajta. A boldogság meg... egy másodpercre elhiteti veled, hogy boldog vagy, visszatekintesz az előző hónapra és elhiszed, hogy boldog voltál, mert az egész emlékezés egy nagy egésszé áll össze. Múlt hónapban boldog voltál... de miért; tán csak nem kaptál több mosolyt a kelleténél?