Üres. Üres, mint mikor megpillantod a szobádban a bútorokat, amelyeket a Nap egy szombat-téli késő délutánon kásásan aranyszínűre fest. Szülinap. Te pedig érzed a hideget, ami kintről árad. Nem a bőrödet csípi, nem a füleidet, nem is az orrod hegyét éri a fagy. Belülről diderget. Elvarázsolva bámulod, hogyan ragyogja be a szobát a fáradt napfény... és öregnek érzed magad... száz, ötszázz, millió évesnek. Mintha egy jelet látnál, amely már az idők kezdete óta kísért. Tudod, hogy mikor megpillantod végtelenül mélyen beleszeretsz. De kárhozatra ítélteted magad, ha hagyod, hogy elbűvöljön. Mert minél szebben ragyog, annál közelebb kerül a véghez... és üvöltő fájdalom lesz úrrá rajtad mikor meghal. Tudod, hogy nem tart örökké... semmi sem tart örökké... de már beleszerettél...
Leöntöttem a terítőt amit közösen vettünk... és nem megy ki a folt. Már egy ideje próbáljuk kimosni, de újra meg újra kiborul a bili mikor a mosógépből kihúzva megpillantjuk a foltot. A kedvenc terítőnk volt... Én vennék újat. De neki nem kell. Szomorú emiatt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése